„Szomjazom.” (Jn 19,28)

– Mi a panasza?
– Rosszul vagyok. Erőtlen, gyenge vagyok.
– Mitől?
– Jó kérdés, nem tudom.
– Iszik elég folyadékot?
– Háát…

Tapasztaltuk-e már, hogy rosszul vagyunk, de nem tudjuk mitől? Beveszünk valami gyógyszert, vagy várunk, hogy múljon el a fájdalom, a kellemetlen érzés, de semmi előrehaladás. Aztán valaki felhívja rá a figyelmünket, hogy igyunk vizet. Még többet. És jobban vagyunk. Tudjuk, hogy sok vízre van szüksége az emberi szervezetnek, és azt is tudjuk, hogy a legjobb szomjoltó a víz.

Az első lépés nem a szomjúság kielégítése, hanem a szomjúság érzésének feltámasztása. Talán nem tudjuk megfogalmazni, hogy mire van szükségünk, mi a bajunk, csak annyit érzünk, hogy valami nagyon nincs rendben. Meg van-e bennünk az, amit a Zsoltáros is érez? „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” (Zsolt 42,2) Ha a vágyódás megvan, akkor már ki tudjuk mondani azt, amit Jézus is ki mert mondani: Szomjazom. Jézus szomjazott, aki tökéletes volt? Aki a földre jött Isten? Nehéz megérteni, hogy ugyanúgy ember volt, mint mi. Igen, mert emberré lett az Isten, hogy helyettünk szenvedje el méltó büntetésünket. Emberré lett, hogy lássuk meg, hogy nem nekünk embereknek kell az üdvösséget kimunkálni! Nekünk csak el kell fogadni. Szomjazni kell rá.

Nem szeretném a lényegét és minden részletét elmondani, de a 127 óra című film végén az egyik jelenet – miután a főszereplő 127 órán keresztül egy szakadékba szorulva csak néhány dl vízhez jutott – mélyrehatóan fejezi ki számomra, hogy milyen az, amikor igazán szomjasak vagyunk: akkor bele fogunk dőlni a vízbe mindenestül, és teljesen új erőre fogunk kapni. Isten igéjének a hiánya is ezt váltja ki belőlünk. Krisztus nélküli állapotunk leépülésbe, gyengeségbe, a pusztulás útjára visz minket. De van remény! Van kiút, van megoldás!

Amikor Jézus azt mondta a kereszten, hogy szomjazik, akkor nemcsak a testi, hanem a lelki szomjúságára is gondolt. Jézus ebben a pillanatban vágyódott az Atya közelségére és Máté evangéliuma szerint így is szólt: „Éli Éli, lámá sabaktani”, ami azt jelenti: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A magára hagyottság érzése. Jézus még ezt is elszenvedte helyettünk. Szomjazott, hogy nekünk ne kelljen örökké szomjaznunk. Jézus magát adja és ezt mondja: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4,14) Lelkünk szomjúságát egyedül Krisztus képes csillapítani. Merjük kimondani, hogy szomjazunk, és éljünk az élet vizével, Isten igéjével!