Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (Mt 27,46)

Félünk.
Félünk a magánytól. Az egyedüllét réme ott lebeg felettünk minden nap, s szinte mozdulatlanul, egy széken ülve meredünk magunk elé a világító képernyőn villódzó betűkre. Így pótoljuk, ami hiányzik, de érezzük: mégsem ugyanaz. Nincsenek őszinte arcok, csak kreált képek, nincsenek őszinte hangok, csak megrendezett filmek, nincsenek őszinte tekintetek, csak a képzelet játéka, nincsenek érintések, csak a képzelet ecsetje rajzolja. Félünk.

Bezárkózunk.
Falakat emelünk, a magány falait, a nyitott szívek zárttá lesznek, s a fénytől szűk pupillák szélesre tárulnak – még egy kis rést sem hagyunk. S ha már a sötétség ólomsúlya ránk nehezedett, talán még a levegő is elfogy… Nincsen senki sehol. Nem vagyunk sehol. Nem vagyok sehol. Nem vagyok. Nem… Bezárkózunk.

Széttépünk és széttépetünk.
Fájdalmas a sötétség szorítása, s a bezártságból kitörni vágyik a szív – levegő kell és fény. Erősen küzd, ám eredménye csekély. Falait széttörné, de ereje fogy, képzelné még maga elé a fényt, de emlékei halványulnak, s mint az öreg és fáradt posztó: mállanak szét. Lassan nem lesz semmi. Széttépi, ami széttéphető, ereje foszlott darabkái megannyi darabban hullanak alá. Széttépett és széttépetett, nincsen semmi, nincsen sehol, nincsen senki… Így vagyunk mind: széttépünk és széttépetünk.

Kiáltunk.
Darabokban. Elnyűtt, fáradt, erőtlen darabokban még válaszok kellenek az éhező léleknek: miért? Mást úgysem tud már, csak erre az egyre, csak erre az egyetlenegy kérdésre… akárhogy is, de kapjon választ. Egy szót. Egy villanást. Egy lélegzetvételnyi örömöt. Egy tekintetet, egy érintést, bármit. Csak erre az egyre… Nincs más út, és más lehetőség. Vagy most vagy soha máskor: Miért!? Összeszedve erejét így kiált fel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Kiáltunk.

Csend.
Néma csend. Szürke, nyirkos, néma csend. Ez a válasz. Még csak visszhang sincsen, a kétségbeesés és reménytelenség fullasztó csendje ül mindenhol. Betölt minden részecskét. Valami történik, s mégis olyan, mintha megállt volna az idő és a levegő, de mégis… Valami történik. Csend. A várakozás csendje, amelynek végén a templomban kettéhasadt kárpit robaja megrepeszti a körénk zárt falakat, és a résen húsvét hajnal fénye ragyog. Úton van. Hozzád és hozzám, érted és értem, mindannyiunkért. Most várjunk a hangra… Csend.