„Elvégeztetett!” (Jn 19,30)

Előszeretettel gondolkozom a teraszon. Főleg, ha süt a nap. Péntek van. Laza nap. Csak én meg a gondolataim. Szürcsölgetem a kávémat. Nézem, hogy sürög-forog körülöttem minden.

A sarki boltba szinte percenként ki-be lépnek az emberek. Egy egyterű épp most próbál beparkolni, több-kevesebb sikerrel. A posta dolgozói ziláltan pakolják fel a csomagokat a furgonba, hogy minél előbb minél többet ki tudjanak szállítani. Tavaszodik. Már egybeérnek a zöldellő falevelek, csacsognak egymással a madarak. Gondolkozom.

Mi az értelme ennek az egész képnek? Hogyan lesz ebből a helyzetképből egész? Mitől teljes ez a sok esemény? Mitől kapcsolódik egybe a posta, a bolt, az emberek, az egyterű, az időjárás, na meg hát én a kávémmal? Egy kicsit kívülállónak érzem magam. Mintha kiléptem volna egy pillanatra az összefüggésből. Azt hiszem, imádkozom. Eddig összekulcsolt kézzel és szavakkal tudtam csak. De egészen azt érzem, hogy Istennel vagyok. Vajon van más is, aki tapasztalt már hasonlót?

De hogy lesz teljes ez a kép? Hogyan záródik be a kör? Még mindig csak ezen gondolkozom. Tegyük fel, hogy én már értem, hogy milyen ez. Számomra ettől kerek az élet, én ebben látom, hogy az életem egész, és ebben látom a célt: Istennel lenni. De hogy kerül az életembe a bolt, a posta, az egyterű és a többi. Ez a megállapítás annyit tesz, hogy én azt érzem, az életem teljes. De a többiek élete? A rajtam kívülieké? Maga az ÉLET, hogy lesz egész?

Péntek van. Nekem laza nap. Valakinek csak szenvedés. Jézus hét szava közül egyetlen egy nem konkrét személyt szólít meg. Ami mindenkinek és mindenkiről szól. „Elvégeztetett.” Kész. Kerek. Egész. Beteljesedett. Az élet beteljesedett. Jézus halála a te életedért, az egyterű sofőréért, a boltban vásárlókért, a postásokért. Mindenkiért. Összefüggünk. Jézus keresztje mindannyiunk számára lehetővé teszi, hogy Istennel legyünk. Hogy éljünk.

Ezt tudniuk kell. De hogyan mondjam el? Üvöltsem le a teraszról? Menjek oda és szólítsam meg őket egyenként? De valószínűleg nem is érnének rá. Inkább csendben maradok és folytatom az imádkozást: „Uram, add, hogy megtapasztalják, mennyire szereted őket! Uram, add, hogy felismerjék mit tettél értük is Jézus Krisztusban. Ámen!”