„Örüljetek Jeruzsálemmel! Jöjjetek, akik szeretitek, és szívből ujjongjatok! Akik gyászoltok, leljetek vigaszra benne!” (Ézs 66,10)

„Az idei ünnep más lesz, csendesebb” – mondtuk és hallottuk gyakran már egy évvel ezelőtt is, amikor kiderült, hogy nem élhetjük át együtt a nagyhét lélekbe markoló napjait vagy a húsvét hajnal ragyogó reménységét. A helyzet decemberre sem változott, a legtöbben szűk körben, kevesebb találkozással, gyülekezeti közösségeinktől távol ünnepeltük a karácsonyt, elmaradtak a nagy családi összejövetelek, nem találkoztunk a nagyszülőkkel, dédszülőkkel. És most úgy tűnik, hogy még az idei húsvét sem lesz a megszokott…

A csendes ünnepek mellett azonban mintha a hétköznapjaink hangosabbá váltak volna: folyamatosan ömlenek ránk a hírek a legfrissebb megbetegedésekről és halálozási számokról, erdőtüzekről és áradásokról, gyermekek és nők ellen elkövetett erőszakról, hatalmi visszaélésekről. A járványról, eltemetett szerettekről, elvesztett megélhetésről szólnak a beszélgetéseink a családi asztalnál, online találkozókon, a buszon ülve. Az óriási kommunikációs zaj maga alá temet bennünket, elmenekülni előle nagyon nehéz, pedig mindannyiunknak szüksége lenne rá.

Hiszen elfáradtunk, türelmetlenné és ingerlékennyé váltunk. Egyre nehezebb örülni annak, ami van, és egyre jobban hiányzik az, ami éppen nincs, amit nem lehet vagy nem szabad. Hamarabb csattanunk fel és később kérünk bocsánatot; hamarabb keressük a másikban a hibát és később látjuk csak meg magunkban; hamarabb keseredünk el és később ébredünk rá, hogy mindennek ellenére van okunk az örömre is.

Ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyszerre vágyunk a közösségre, az eseményekre, talán még a hangzavarra is, miközben másra sem vágyunk, mint kicsit csendben lenni, elnémítani a világot és elbújni előle.

Laetare vasárnapjának ézsaiási igéje mégis az örömre és vigasztalásra irányítja a figyelmünket ezen a héten. Nehéz most szívből ujjongani és gyászunkban vigaszra lelni, de nehéz volt 2500 évvel ezelőtt, a fogságban élő zsidók számára is. A próféta szava azonban évezredeken átívelően hordozza ugyanazt az ígéretet: minden nyomorúság és nehézség ellenére van és lesz lehetőségünk az örömre, a szívből jövő ujjongásra.

Ezért tegyük fel magunknak a kérdést! Meg tudunk állni a nagyböjt és az egy éve tartó feszültség, félelem és aggodalom közepén, hogy örüljünk és vigaszra leljünk? Megtaláljuk szívünkben – még ha csendesebben is, mint máskor – az ujjongást?