„Ha hallgatsz, hallgass szeretetből. Ha beszélsz, beszélj szeretetből. Ha figyelmeztetsz, figyelmeztess szeretetből. Ha megbocsátasz, bocsáss meg szeretetből.” (Augustinus)

Amikor valami kihoz a sodrunkból, és egyszer csak az indulat kezd vezérelni, akkor kerülünk a legtávolabb Istentől. Nem az ő tanácsa, még nem is szívünk, hanem saját gyengeségünk szerint cselekszünk, és nem a megbocsátás és a szeretet útján, hanem az árnyékban, a sötétben járunk. S bár tudjuk, hogy igaz Aurelius Augustinus hippoi püspök mondata – „Háttal álltam a világossághoz, arccal a megvilágított tárgyakhoz, természetes, hogy így arcom, mely a megvilágított dolgokat szemlélte, világosságot nem kaphatott.” –, mégis sokszor szembeszállunk ezzel, és nem fogadjuk el, hogy rossz irányba fordultunk.

A böjti időszak ugyanakkor egy új kezdet, új nézőpont is lehet. Olyan, amikor teret adunk a szeretet másfajta, tiszta megélésére. Jézus nem kapkodott, nem hirtelen döntött, hanem megfontoltan cselekedett. Az indulat helyett szelídségre intett.

Mi is megtehetjük ezt, az indulatból következő hirtelen felindulást lecserélhetjük a gondolat és tett közötti imádság időszakára. Ez lehet az a parányi kis idő, amikor átgondoljuk, megértjük és észrevesszük a másikat. Az az idő, amikor mérlegeljük, hogy nem csak a saját hangulatunk, önérzetünk, hanem a másik is számít. Így tudunk szeretettel hallgatni, beszélni, figyelmeztetni, de legfőképpen megbocsátani – még magunknak is...

És hogy mindebből mi következik? Ehhez ismét Augustinust idézzük: „Szeretnéd tudni, milyen a szeretet? Figyeld meg, hová vezet.”