„Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld.” (Zsolt 143,6)

Valami hiányzik. Valahogy még mindig nem vagyok teljes. Lelkem olyan, mint a kiszikkadt föld. A nedvesség utolsó cseppjeit is kiszívta a nap – az élet gondjai, a hétköznapok, a terhek. Az életem, akár a megrepedezett föld. Vágyom, áhítozom a Te frissítő, megújító esődre. Ahogyan a magokkal bevetett márciusi földnek, úgy nekem is szükségem van felülről jövő csapadékra. Mert kiszikkadtam, mert enélkül csak egyre szárazabb lesz a talaj, míg egyszer csak porrá nem lesz az, ami most még egész.

De tudom Uram, hogy Veled minden más. Ezért is szólítalak meg most Téged. Feléd nyújtom kezemet. Egyedül Te öntözheted meg az életemet olyan vízzel, amely után semmi másra nem fogok vágyni, csakis a Te szent esődre. Hiszen ez életet hoz. A bennem növekvő magok újra szárba szökhetnek. A pusztulásra ítélt, sivatagosodó talaj új lehetőséget kaphat. A bűnbocsánat és a kegyelem cseppjei hullhatnak rá. És aztán a lehetetlenből egyszer csak lehetséges lesz. A szikkadt földből az eső után előjöhet az első zöld hajtás. Megjelenhet az élet.

Uram, Te minden évben újat teremtesz. Tavasszal szemtanúja lehetek megújító munkádnak, amelyet a természetben végzel. Kint a fák, a virágok mind éledeznek. Nagy gonddal neveled az új hajtásokat. Én is vágyom a megújulásra, a gondos nevelésedre. Milyen jó, hogy böjt éppen most van. Látom az élet első jeleit. De bennem vajon hogy van ez? Megtalálom a helyemet a böjti történetben, Krisztus áldozatában? Vagy távolabbról, csupán szikkadt földként szemlélem az eseményeket? Észreveszem megújító munkádat életemben, vagy még mindig csak vágyakozom rá?

Istenem, Te életet hoztál. A Te Fiad, Jézus Krisztus életét. A kegyelem esőcseppjei – amelyek megújíthatják életemet – a kereszten hullott vércseppek. Új életet, felfrissülést, zöld hajtásokat és örökké tartó, el nem múló kapcsolatot hoznak Veled. Lelkem utánad eped, csak Te tudod betölteni a bennem lévő ürességet.