Olvasd: Zsidók 2,9–18.

„.. és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt rabok voltak teljes életükben.”  (15. vers)

Ez az igeszakasz, mely Krisztus élete és halála céljáról szól, részlete Jézus Krisztus egész munkájának. Jézus Krisztus munkája sok mindenre kiterjedt, sok rétegű és ezek között van, hogy a halálfélelemtől akar megszabadítani minket.

A halálfélelem általános valóság. A történelemnek külön gyűjteménye lehetne, amely mindazokról beszélne, akik nyomorult rabjai a halálfélelemnek, de mi most csak két olyan jelenségre tekintünk, amelyek általánosan uralkodnak az emberek felett.

Mikor az emberek a halálról kénytelenek beszélni, ezt a kérdést eltolják maguktól, nem szívesen beszélnek róla személyes vonatkozásban. Áltató hazugsággal járnak a halálos beteg ágya mellett a hozzátartozók. Tudják jól, hogy a betegnek emberileg meg vannak számlálva napjai, de még akkor is áltatják, hogy meg fog gyógyulni. Hát még mikor nem mást, hanem őket fenyegeti a halál. Nem mindenkinek van elég bátorsága hozzá, amihez az öreg Hindenburgnak volt. A beteg tábornok, mikor már úgy érezte, hogy elkövetkezett a vég, leintette azokat az orvosokat, barátokat, hozzátartozókat, akik betegágya mellett hamis reménységgel áltatták. Csendesen csak annyit mondott nekik: én tudom, hogy a nagy vendég már a palotában van.

A másik tünet az, hogy menekülni akarok a haláltól. Mi más az egész orvosi tudomány, az egész higiénia, az egész kórházi kultusz, mint emberek erőlködése, harca a halállal, menekülés a fájdalom és a halál elől. Lehet, hogy jó kedvedben "komázol'' a halállal, de csak addig, amíg emberileg messze érzed magad tőle. A halálfélelem az egész életen keresztül végigkíséri az embert.

Az ige nemcsak azt mondja, hogy a halálfélelem valóság, hanem azt is, hogy rabság. A halálfélelem rabságát leginkább az bizonyítja, hogy az ember értelmi eszközökkel teljesen tehetetlen vele szemben.

De teljesen értelmetlen dolog az embereknél a halálfélelem. Mert mitől fél a hitetlen ember, aki azt tartja: a halál pont az emberi élet végén? Befejezem a mondatot és leteszem a lantot. Elmegyek, megsemmisülök, húsomat férgek rágják, csontom elporlad... mit érdekel ez már engem? Hát mi van ebben félelmetes? Vagy talán a föld, amelyen élünk, olyan paradicsom, amelyet olyan nehéz itt hagyni? Hányszor vagyunk torkig az élettel? Hát akkor mit kell félni a haláltól?

A másik oldalon ott vannak a hívő emberek, nekik még kevésbé kell félniök. Mitől fél a hívő ember? Hiszen valljuk, hogy Jézus Krisztussal lenni mindennél jobb. És mégis van félelem. Semmiféle logikus gondolkodás nem elegendő ahhoz, hogy azt a szorongást, belső remegést a szívből ki tudja űzni. Tehát értelmileg el nem intézheti. Lehet, hogy valaki ezt a szorongást nem mutatja és még halálos ágyán is kitűnően tud színészkedni, de szíve mélyén ott a nagy remegés.

A halálfélelem a pokoltól való félelem. Az ember nem a haláltól fél, hanem attól, ami a halál után van. Mert meg van írva: “Elvégezett dolog, hogy az ember meghaljon, azután az ítélet." Az ítéletben is az ember a kárhozattól fél. A halálfélelem tulajdonképpen nem más, mint a pokoltól való félelem és ezért nem elegendő ennek legyőzésére semmiféle logikus értelem, érv, kézzelfogható, szemmel látható bizonyíték. Csak Jézus Krisztus az, aki bűneinket meg tudja bocsátani. Jézus Krisztus az Ő megváltó vérével tisztára tud mosni minket. Csak annak az embernek a szívéből űzhető ki a halálfélelem, aki tudja, vallja, hiszi, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít engem minden bűntől és aki Őbenne hisz, ha meghal is él.

Több tehát a halálfélelem kérdése, mint arról való meggyőződés, hogy van mennyország, túlvilág, várnak bennünket szeretteink, ahogyan mi azt elképzeljük.

A halálfélelem kérdése a bűn kérdése. Ezért nem tud minket más megszabadítani, mint egyedül Jézus Krisztus, de Ő meg tud szabadítani!

Vajon a mi Urunk, Jézus Krisztusnak halála el tudja-e végezni bennünk, benned, bennem ezt az Ő szabadító szolgálatát?

Uram, adj bölcs szívet énnekem,
A megtérést ne feledjem,
Hogy bármikor jön is el végem,
Nyugodtan hajtsam le fejem.
A Krisztusért, én Istenem,
Adj boldog véget énnekem!

Takarj be Jézus érdemével,
Atyám, sok bűnömet ne nézd,
Hogy költözhessem szent békével,
S találjak csendes pihenést.
A Krisztusért, én Istenem,
Adj boldog véget énnekem! (578. ének; egyben imádság is!)