Fiatal koromban sokat böjtöltem. Heti egy böjti napot legalább, de volt, hogy kettőt is tartottam. Ilyenkor semmit nem ettem, csak vizet ittam. Templomok csendjébe húzódtam elmélkedni, imádkozni. Vagy sétáltam, kirándultam, nézelődtem. Volt, hogy egy szuszra végigolvastam valamelyik bibliai könyvet, vagy akár egymás után többet is. Legkedvesebb részek voltak: Mózes első könyve, János evangéliuma, a Zsoltárok, a Prédikátor könyve, vagy Pál levelei.

Jó ideje már, hogy elköteleztem magam a hedonizmus mellett. Ez persze úgy értendő, hogy a felnőtt életben egyre több kötelezettség terhelődik rám, emiatt aztán a böjtölés, mármint az ilyen-olyan önmegtartóztatás egyre kevésbé szabad választás kérdése. A Biblia olvasása, tanulmányozása, az imádkozás, az elmélkedés viszont a mindennapjaim rutinjává lettek. Kirándulni, sétálni, csendes helyekre visszahúzódni egyre kevesebb az időm.

A pörgésben igyekszem időt szakítani a kikapcsolódásra, pihenésre. Néha a puszta túlélés a tét. De tény, hogy a heti rendszeres böjtölést már nem gyakorlom. Törekszem viszont arra, hogy minden nap legyen egy órácska, amikor lepihenek. Ilyenkor a telefonomat is kikapcsolom. Hétköznap a délelőtti áhítat, a hivatali nyüzsgés után, és a délutáni hittanok, bibliaórák előtt. Vasárnap pedig az öt istentisztelet között valamikor.

Egy ilyen vasárnapi szendergés közben dörömbölésre ébredtem. Először nem akartam elhinni, hogy ez a mi ajtónkon történik. Mivel azonban egyre türelmetlenebbül ismétlődött, végül kimentem ajtót nyitni. Felszívtam magam, hogy megfelelően eligazíthassam az illetőt. Haragom azonban hamar lecsillapodott. Egy könnyes szemű fiatalember állt kint, és kétségbeesetten kérte, hogy a haldokló apja mellett mondjak egy imát. Felöltöztem, beültem az autóba és követtem őt a kórházhoz. A betegszobában az egyik ágyon orrszondás, infúzióra kötött, fennakadt szemű férfi hörgött ütemesen. Körülötte síró hozzátartozók. Végstádium.

Elővettem az Énekeskönyvet, és a „kereszt alatt” témájú imádságokat kezdtem olvasni. Aztán a feltámadás igéit. Aztán együtt mondták velem a Hiszekegyet, a Miatyánkot, és végül áldást mondtam a haldoklóra. Amikor kiléptem a szabad levegőre, amíg a kocsihoz sétáltam, szorongatni kezdte a torkomat a sírás. Napnál világosabb volt számomra, hogy itt minden értem történt. Ha én már le is szoktam a böjtölésről, és néha rutinból végzem a munkámat, de az Isten még mindig találkozókat szervez nekem.