Meg kell érni a böjt igazi átéléséhez. Huszonhárom éves koromban történtek határozzák meg a böjti időszakban való elindulásomat. Sőt, minden nagyhét az elmúlt huszonöt évben fájdalmat és kérdések sokaságát indítja el bennem. Nincs az a lelki mélység, ahova el tudnám rejteni, mindig előjön. Egy lányhoz kapcsolódik. Nagyon vidám elsőéves teológus hallgató volt. Szobatársa révén ismertem meg és kerültünk baráti kapcsolatba. Én úgy éreztem, hogy sokkal több is volt annál. Mindenről tudtunk beszélni és minden humoros vagy keserű dolgon tudtunk kacagni. Nem volt tabutéma. Éltük az egyetemi élet pörgő életét. A teológia vendéghallgatójaként én több mindenben nem vehettem részt, irigykedve követtem a hallgatók passióra való készülődését. Szerettem volna velük lenni, szolgálni és természetesen bulizni, de nekem a húsvéti ünnepen, gyakorlati szolgálaton, szupplikáción kellett részt vennem, mifelénk legációnak hívták, maga a hallgató volt a legátus, azaz küldött.

Hazakészültem, a passión szolgálók még maradtak. Számolgattam a pénzem, és úgy éreztem, hogy kevés lesz, ezért elmentem hozzá kölcsönkérni. Nagyon jó kedve volt, mindenkinek a szíve repdesett a húsvéti szünidőre készülődve. Nem gondolkodott, nem volt az a töprengős típus. Elővette pénztárcáját és elkezdett hangosan számolgatni: Nekem is kevés lesz. Ne haragudj, tudod, segítenék – mondta. Megöleltem és elindultam hazafelé.

Otthon voltam és készültem a szolgálatra, amikor megcsörrent a telefon. Balesetet szenvedtek a passiózók, egy halott. Kiszaladt a lábamból az erő, félve kérdeztem: Ki? Az a mosolygós lány volt, aki lelkiismeret-furdalást érzett, mert nem tudott nekem segíteni. Neki elég lett…

A szünidő után összeszorult torokkal néztük a balesetet szenvedő autót. Minden megváltozott. Csend, bizonytalanság és kérdések hosszú sora árnyékolta be a teológusotthont. A temetésen nem is mertünk egymásra nézni, de kerestük egymás közelségét. Nem tudunk a miértekre válaszolni – jelentette ki igehirdetésében az egyetem rektora. Ma is magam előtt látom a rektor arcát, aki velünk együtt szeretett volna választ kapni.

Teljesen elbizonytalanodtunk, az Úr magasztos tetteit hirdető szolgát hívja magához? Úgy éreztük, hogy védettségünk van, gyermekei vagyunk. Azóta oly sokszor szembesültem a miérttel, a fájdalommal és tehetetlenséggel. Kimondani, hogy abban a helyzetben is Isten a szeretet. Nehéz, de böjtben ismét megtapasztalhatjuk, hogy az útjai nem a mi útjaink és gondolatai nem a mieink. Minek is kell elegendőnek lennie? Az Ő kegyelmének.