Másnap vettem észre, hogy három, egyébként szép fát egyszerűen otthagytak a kis járdaszigeten. Nyilván azt gondolták, hogy valaki majd örömmel elveszi, és otthonában vagy máshol felállítja a lényegében ajándékba kapott karácsonyfákat. Úgy tűnik, senkinek sem kellettek, mert napok után is ott szomorkodtak a földön, egy hirdetőoszlop és egy segélyhívó telefon között. Ez utóbbit néhány hónapja egy éjszakai órán használnom is kellett, mert a villamosmegállóban egy öntudatlan ember feküdt. Hívásom nyomán a mentőket kapcsolták, akik hamarosan meg is érkeztek.

Az eladatlan fákat látva eszembe jut egy ismerősöm, akiről mindenki tudta, hogy a jég hátán is megél. A gyerekkorunkban még Dimitrov nevét viselő mai Fővám téren, a vásárcsarnok mellett ő szenteste délutánján összeszedte a megmaradt fákat, és ügyes kereskedőként eladta őket. Ezek szerint ma már – és különösen talán Budán – az emberek nem élnek a last minute vásárlás ilyen eszközével.

Naponta többször is elmentem a megmaradt három fa mellett; egy idő után nem messze tőlük megjelentek az otthonokból immár kidobott fák is. Tulajdonosaik nem várták meg a vízkeresztet sem. Mindez legalább némileg kegyeletesebben történt, mint amit kőbányai lelkészi szolgálatom során rendszeresen átéltem: ott a megkopasztott fákat gyakran nemes egyszerűséggel kihajították az ablakon, le az utcára, akár a nyolcadik vagy a tizedik emeletről is.

Akkor mélyen felzaklatott a gerinctörött fák látványa, amelyeken gyakran ott szomorkodott még a szaloncukor papírja, hiszen az édességet kiszedték belőle. Ez a néhány budagyöngyei fa azonban, ha lehet, még szívszorítóbb látvány. Őket – szándékosan nem úgy mondom, hogy „ezeket” – kivágták, spárgával összekötözték, mintegy késszé tették feladatuk betöltésére, aztán senkinek sem kellettek. Olyanok, mint a meg nem született gyermekek. Vetélés utáni magzatok. Vagy – hogy a karácsonynál maradjunk – mint a Heródes által lemészárolt betlehemi kisdedek. Emlékükre a katolikus egyház december végén tartja az aprószentek ünnepét. Betlehem nemcsak a születés helye volt, hanem a halálé is. Nemcsak a mosolyé, hanem a kétségbeesett zokogásé is. Beteljesedett a prófécia: „Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni…” (Jer 31,15)

Ezekben a napokban otthon meg szoktuk hallgatni a Coventry Carolt. Szívszorító ez a dal. Címét onnan kapta, hogy a 16. században az angliai Coventryben adták elő azt a misztériumjátékot, amely a betlehemi gyermekgyilkosságnak is emléket állít. Az édesanya a kisbabáját szorosan magához öleli, úgy ringatja őt. Mintha altatót énekelne. Ám hamar rádöbben az ember, hogy ez korántsem bölcsődal, hanem sirató.

A ki nem bontott, fel nem díszített karácsonyfák látványa azokra emlékeztet, akiknek nem tud kiteljesedni az élete. Akiket születésük előtt halálra ítéltek, vagy akiket életük hajnalán pusztítottak el. Két, a közelmúltban meghalt nagyszerű író, költő egyegy műve jut eszembe. Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című kötete 1990-ben jelent meg. A később irodalmi Nobel-díjjal is elismert szerző arra a felismerésre jut, hogy lehetetlen egy olyan világban gyermeket vállalni, ahol át kellett élni a holokauszt borzalmait. (A fájdalmas múlt mély és pontos elemzése nyomán Kertész aztán eljut az élet igenléséhez.) Az erdélyi Kányádi Sándor pedig még 1974-ben, a Ceaușescu-diktatúra idején írta Vannak vidékek című fájdalmas versét:

Elmúlt a karácsony. Ráhel siratja gyermekét, Jézus siratja Jeruzsálemet, Isten siratja a világot.

Hetek óta ott hevernek a karácsonyfák. Valahogy így feküdt az a fiatalember is, akihez mentőt kellett hívni. És így fekszenek sokan aluljáróban, parki padon, otthoni magányban. Nemcsak a hajléktalanokra gondolok, hanem mindazokra, akik úgy érzik, nincs rájuk szükség. Akik talán jómódban élnek, de senki nem emelte fel őket. Akiket nem vittek be emberek közé a családba, akik előtt nem álltak meg csillogó szemű gyermekek.

Az emberi hiábavalóságot és csődöt jelképező fák mögött ott áll a segélyhívó. Tudja-e a világ, hogy igénybe lehet azt venni? Ki érti meg annak az ígéretnek az igazát, amely így hangzik: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15)? 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.