A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem részéről Fülöp József rektor (a felvételen 6.39-től), Kovács Csaba intézeti igazgató (11.29-től), valamint Pálinkás Tilla másodéves építész hallgató (21.02-től) búcsúztatta.

Nagy Zsófi Gabriel Fauré Pie Jesu című művét adta elő (26.19-től), orgonán kísérte Finta Gergely.

A feltámadás evangéliumát Fabiny Tamás püspök hirdette (30.12-től). „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Jn 20,29).

A búcsúistentisztelet órájában megszólaltak a harangok azokon a településeken, ahol Nagy Tamás templomot vagy iskolát tervezett.

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,24–29)

Szeretett gyülekezet, gyászoló testvéreim!

Tamás Jézus tanítványa volt. Egy a tizenkettő közül. Ő volt az, aki mintegy végszavazott Jézusnak, hiszen az ő kérdésére („Uram, nem tudjuk, hova mész, honnan tudnánk akkor az utat?”) mondja ezt a tömör és bátorító tanítást: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Példaértékű az is, ahogy Tamás ragaszkodik Jézushoz. Amikor a Mester bejelenti, hogy elmegy a halott Lázárhoz, ő nagy elszántan ezt mondja: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele!”

Leginkább azonban a feltámadás utáni események kapcsán vált ismertté Tamás. A Feltámadott első megjelenésekor nem volt ott. Ezért nem is elégedett meg azzal, hogy a többiek a feltámadott Jézusról beszélnek, ő személyesen akarta a hitnek ezt a harcát megvívni.

A sebeket kívánta látni és megérinteni. A látás és a tapintás volt számára fontos. Tamás a sugárzó fény és a tapintható anyag embere volt. Amikor aztán Jézus neki is megjelent és felkínálta a sebek megérintésének lehetőségét, akkor így borult le előtte: „Én Uram és én Istenem”.

Tamás Jézus tanítványa volt. Igen, a sugárzó fény és a tapintható anyag embere.

Gyermekként ült a szénában, nagyapja pajtájában Farádon. Figyelte, ahogy a függőlegesen rakott deszkák rései között beszökő fénysugarak kirajzolódnak a szálló porban. Évtizedekkel később is élesen maga elé tudta idézni ezt a képet. Mindig a fénysűrűség és a fényelosztás hatása, a fénynek a térbe való bejutása foglalkoztatta.

De nemcsak a fény, hanem az anyag is megmunkálandó feladatot jelentett neki. Kamaszfiúként legizgalmasabb játszóhelye a csornai téglagyárban volt. Egy semmivel össze nem keverhető atmoszférájú hely, külön világ. Különleges peremkerület a paraszti és ipari kultúra határán. Az anyaggal való elemi erejű találkozás életre szóló hatást gyakorolt Tamásra.

Tamás nemcsak Jézus tanítványa volt, hanem a legenda szerint tanult ács is. Indiában apostolkodott és épített, így lett az építőmunkások, a pallérok, az építészek és a földmérők védőszentje.

Igen, Tamás sokfelé járt a világban. A gyergyói havasokban és Gyimesben, Amerikában, Portugáliában és Itáliában – mindenhol az építészeti mintákat kereste. Apa-fia program keretében a franciaországi román kolostorokat járták végig. Távoli útjai után azonban újra és újra visszatért Farádra és Csornára.

A falvak, tanyák hátsó udvarait már fiatal korában felfedezte. Neki nem kellett skanzenokba járni, hogy észrevegye a paraszti építés szépségét, az olyan elemi erejű épületeket, mint a pajták, górék, szabadban álló fakonstrukciók. Vallotta, hogy a paraszti lét minden más létformánál jobban kötődött Istenhez. Ha valaki, Tamás tudta, hogy mi az a csűrkatedrális. Vallotta, hogy a paraszti gazdaság elemi házai szakrális töltésű építmények.

Az épületek mellett a táj is mindig fontos volt számára. Meggyőződése volt: ha a táj inspirálja az építészt, akkor nem borul fel természet és épített környezet egyensúlya. Ennek az egyensúlynak a keresése ihlette tájba ültetett épületeit.

Tamás úgy volt tanítvány, hogy neki is tanítványai voltak. Jeruzsálemben, Júdeában, Indiában vallott boldogan arról, hogy Jézus neki is megjelent. Továbbadta a Mester tanítását: „arról tudja meg a világ, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”. A hitélmény és a szeretet parancsa mellett továbbadta a kételkedéshez való jogot is, mert a hit soha nem vakhit.

Tamás úgy volt tanítvány, hogy neki is tanítványai voltak. És vannak. A MOME alkotóközössége, az az inspiratív közeg, amelyben adott esetben éjjel-nappal együtt voltak a gyönyörűen megépült „suliban”, ahogy ők mondani szerették. A nyári táborok légköre, amikor Erdélyben vagy az Őrségben együtt újítottak fel egy hidat vagy egy haranglábat. Egy tanítványát megműtötték: másnap már ott ült az ő kórházi ágyán. Boldogan vallotta, hogy nemcsak a mesterektől és a kollégáktól, hanem a tanítványoktól is lehet tanulni.

Tamás Jézus különleges tanítványa volt, akinek volt bátorsága kilógni a sorból. Görgey Gábor verse így ábrázolja őt:

Ő volt a legmerészebb,
A többiek rémülten hittek inkább,
csakhogy a bizonyság irtózatától
megmeneküljenek –
ő mindenestül vállalta, amit lát,
s megfogta a nem embernek való öt
vérző sebet.

Így élt még, boldogtalanul,
a hit örök ellenpéldájaként,
amíg egy napon a mártírhalált
vad hajrával elébe hozták:
s ő úgy gondolta, megpróbálja, tán
segít a legvégső bizonyság.

Tamásban találkozott az ősi hit és a modern kétely. A mi Tamásunk is vállalta a tradíció és az innováció patikamérlegre helyezhető egyensúlyát. Bartók művészetét próbálta így az építészet nyelvére átültetni.

A tradíció, a gyökerek kutatása egész életét végigkísérte. Büszke volt édesapjára, a megbecsült kántortanítóra. Egyszer felidézte: ha az apa valamelyik fiát – Kálmánt, Andrást vagy Tamást –  kérte, hogy hozzon kenyeret a péktől, annak csak azt kellett mondania, hogy Nagy Kálmán fia vagyok, és garantáltan a legszebb kenyeret kapta.

Édesapjára azért is büszke volt, mert ő részt vett az 1956-os forradalomban és megszenvedte az azt követő megtorlást. Ezért is volt számára fontos, hogy New Yorkban a magyar forradalomnak emléket állító installációt tervezhetett: a Kossuth szobra mellett elhelyezett emlékművön az 1956. október 23-án Budapest felett látható csillagképet jelenítette meg. Ezt nem csillogó emlékműnek, hanem inkább a csendes merengés színterének szánta. Mert őrá is mindig ez volt jellemző: a csendes tűnődés közben a múlt kutatása és a jövő fürkészése. 

Édesanyjával kapcsolatban pedig mindig elmondta, hogy a ma is élő asszony Aszódon, talán legszebb munkái városában a tanítóképző diákja volt. 

Sokáig szüleivel és testvéreivel jött a budagyöngyei kápolnában tartott istentiszteletekre. Szapora léptekkel érkezett, kabátját vagy zakóját a mutatóujján lógatva, kitűrt fehér ingben. Aztán leült, és figyelt. Távozáskor mindig volt néhány személyes szava a többiekhez vagy éppen a lelkészhez.

A művészetet feleségével, Ilonával együtt hivatásként élte meg. Két egymást mindhalálig szerető ember alkotóközösségét és műhelymunkáját valósították meg. Tamás mindig hangsúlyozta az inspiráció szerepét a művészetben. Mátraverebély-szentkúti munkájának alapötletét felesége ostyával kapcsolatos munkáiból merítette. Látogatásom során egy nagyméretű fotót is láttam, amelyen a feleség gyengéd kezekkel mossa a férje lábát. Ilona erről a közelmúltban így nyilatkozott: „A lábmosás témájával és az utolsó vacsora asztalának jelképével foglalkozom, amihez rengeteg pluszt kaptam a húsvéti időszakban. Az alázatról és az elfogadásról igyekszem majd ebben a munkában szólni.” Alázat és elfogadás: művészi és emberi hitvallás.

Jézus erre az alázatra adott példát, amikor maga elé kötényt kötve megmosta tanítványai lábát. Tamásét is. És ezt az alázatot kérte tőlük. Alázatot és elfogadást. „Amit én teszek, azt még nem érted, de később majd megérted”, mondta Jézus, és törölte lábukat azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Ezt mondja nekünk is: most nem értitek, de talán majd megértitek azt is, ami felfoghatatlannak tűnik. És nem háborogtok, nem lázadoztok, hanem békesség lesz a szívetekben. És ahogy Jézus megtörölte tanítványai lábát, így törli fel a mi könnyeinket is. Mert erre is van ígéretünk, szeretett testvéreim. Az ige ezt mondja: „Letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé.” Igen, ez már az új égről és az új földről szóló prófécia. Mennyei jelenés arról az Új Jeruzsálemről, ahol már mindent Isten dicsősége ragyog be. E város falának tizenkét alapköve lesz, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Tamás apostol neve is. És hisszük, hogy a másik Tamás neve is fel van írva a mennyben. Az Apokalipszis szerzője templomot nem lát a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy azok világítsanak, mert ott már Isten dicsősége ragyog be mindent.

De itt, a földön még szükség van a fénynyalábokra, nagyon is kellenek a szent helyek, keressük a templomokat. És milyen jó, hogy van valaki, aki megálmodja, lerajzolja és segít megépíteni azokat. 

Az amúgy zsúfolt dolgozószoba most hirtelen oly üressé vált. A hatalmas íróasztalon és szerte a helyiségben könyvek és könyvek, a falon festmények – egyebek mellett Zsófi lánya munkái. A rá jellemző szeretettel és szigorral kísérte figyelemmel Dénes fia filmes alkotásait is.

Tamás Jézus tanítványa volt. Átélte: ha ő elhagyná is Mesterét, Jézus utánamegy és rátalál. A legnagyobb kétségbeesésben, kételyben és magányban is. Tamás nem a hitetlen, hanem a gondolkodó, akár kételkedő ember példaképe. Jézus egyáltalán nem bánta, ha a tanítványnak kérdései vannak. Nem kérte számon, hogy miért nem volt jelen a feltámadás utáni első megjelenése során. Egyszerűen csak újra elment, és meglátogatta Tamást. Az evangéliumban azt olvassuk: Jézus megállt középen.

Nagy Tamás életében is középen állt Jézus. Nem a peremen, a periférián. Szemérmes hitével mindig Tamás maradt. Az esti imák – a Miatyánk, az úgynevezett ördögűző ima, a Hiszekegy – a családért, a gyógyulásért hangzottak el. Kérte az Urat, vegye el kételyeit. De mindig hozzátette: mindazonáltal legyen meg a te akaratod.

Jézus megállt középen. Minden templom erről tanúskodik. Nagy Tamás, a kételkedve hívő tanítvány és az építészek védőszentjének utóda a kortárs szakrális építészet kiemelkedő személyisége. Épületeit mindig hihetetlen igényességgel és alázattal tervezte. A perfekcionizmus a művek megvalósulása kísérésében is jellemző volt rá. Olykor sírva ment haza egy művezetésből, ha azt tapasztalta, hogy mások nem képesek átvenni az ő szellemiségét és igényességét. Annál boldogabban tudott nyilatkozni a jóízű közös munka után. 

Hadd idézzek végül néhány gondolatot tőle egy-egy megvalósult munkája nyomán:

Az 1996-ban épült dunaújvárosi evangélikus templomról azt írja: „Bízom, hogy ez az épület tanúsítja, egy kevés megmaradt azoknak a régi mestereknek a tudásából, hitéből, tartásából. Merem ezt mondani, mert hiszem, hogy az a kőműves, aki nulla fokban reggel felment az állványra rakni a téglát a csipkefalba és délután elgémberedett végtagokkal jött le, nem csak a munkájáért járó fizetségért tette ezt. Hiszem, hogy a milliméter pontossággal leszabott, majd a nedvességtől megdagadt karzat szerkezetét emberfeletti munkával összeállító asztalosokat nem csak a szakmai önérzet hajtotta. Hiszem, hogy a keresztet jeges januári szélben helyére illesztő bádogos érezte, hogy nem csak a darus kocsi imbolygó kosara tartja a magasban.”

1997-ben ezt írta az általa tervezett aszódi evangélikus gimnáziumról: „Miről is szól ez a ház? Hitem szerint szól egy belső rendről. Ez hatja át – talán – a téglamodulban megszerkesztett, orgonasípokhoz hasonlóan megformált főhomlokzatot, a belső folyosók könyvespolcot idéző téglakiosztását, a bejárati torony templomos zsaluablakait, vagy a könyvtár tömzsi tömegének súlypontba helyezését.”

A sopronnémeti templom kapcsán is feltette a kérdést, hogy miről is szól a kis közösségnek ez a hősies vállalkozása. A választ így adta meg: „erős összetartozásról, egymásra utaltságról és az egy Istenben való hitről”. A balatonboglári evangélikus templomot pedig az oltalom és nyitottság szókapcsolatával jellemezte.

A végére hagytam a 2007-ben épült gödöllői Szentháromság-templomot. Itt is különleges szerepet kapnak a fények. Az apszis 63 színes üvegablaka rejtett üzenetet hordoz. Szkrjabin orosz zeneszerző elmélete nyomán minden hangnak egy színt felel meg. Így vall erről Nagy Tamás: „Ezt a hang–színkódot felhasználva az íves fal ablakaira a Kyrie eleison könyörgésünk gregorián dallamát írtam fel. Nem tervezett meglepetés: a színes üvegablakok akkor is világítanak, ha nem süt a nap odakint.”

Kyrie eleison, a Tamások imádsága ez. Uram, irgalmazz. Krisztus, kegyelmezz, Uram, irgalmazz. Én Uram és én Istenem. Jézus meghallja ezt az imát és válaszol arra. „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

Gyászoló testvéreim! Mi még tükör által, homályosan látunk. Tamás hitünk és reményünk szerint már színről színre.