2014. október első napja óta valahányszor a 78-as trolibuszon hazafelé utazom, a Péterfy Sándor utcai kórház oldalához érve egyetlen mondat villan belém: itt halt meg. Ebben az épületben láttam őt utoljára. Előbb a halála előtt néhány nappal, pénteken, s akkor tudtunk még váltani néhány szót. 

Láthatóan örült nekem, de belül én is megmosolyogtam. Olyan jó volt hallgatni, ahogy bár fátyolos, egyre nehezebben érthető hangon, mégis hamisítatlan előadói stílusában, logikusan, pontokba szedve vázolta a nyár óta folyamatosan felgyülemlő kórházi és szeretetházi tapasztalatait. Végül, mint előadásai vagy írásai végén is rendesen, összegezte az elhangzottakat. Örült a joghurtnak, amit vittem, de a kopottas éjjeli szekrényére sandítva láttam, ott sorakoznak rajta a látogatóktól kapott enni-innivalók – felbontatlanul. A nővér aznap már sokadszorra próbált tőle vért venni, de nem talált egyetlen használható vénát sem, az életnedv alig folydogált benne. Kis ideig szerencsétlenül álldogáltam még az ágya mellett, aztán eljöttem. A tehetetlenség érzése töltött el, tudtam, nem segíthetek rajta.

Legközelebb szerdán mentem hozzá. Épp az Üllői úti levéltárból – a munkahelyéről – tartottam hazafelé, és az aznap kutatott déli egyházkerületi iratok jártak a fejemben, köztük a „Személyi ügyek – Böröcz Enikő” feliratú vékony köteg 1995-ből. Útközben azon tépelődtem, meglátogassam-e aznap vagy sem. A Keleti pályaudvarhoz érve azonban hirtelen, szinte egyetlen villanásra (sugallatra?) megszűnt bennem a bizonytalankodás, és egyenesen a belgyógyászatra indultam, ahol Enikő legutóbb feküdt. Kérdésemre, hogy hol találom, a nővér félszegen arra kért, várjak, majd egy doktornő közölte, hogy akit keresek, negyed órája elhunyt. Elkéstem hát. A kezelőorvos felajánlotta, hogy bemehetek hozzá, úgyis van már nála egy hölgy. Joób Klára néni volt az, aki az utolsó hetekben barátként, testvérként volt mellette. Így ketten álltunk meg Böröcz Enikő halotti ágya mellett, előbb némán, a test romlandósága feletti megrendüléssel, aztán könnyező-hálaadó imaközösségben. Felemelő pillanatok voltak ezek, éreztem, hogy általunk ott sorakoznak a többi Joóbok, Zászkaliczkyak, Ittzések… Mind, akik életében – úgy hiszem – fontosak voltak neki.

Október eleje óta fel-felbukkannak Enikővel kapcsolatos emlékeim. Még fel tudom idézni, szinte hallom jellegzetes hanghordozását, és sajátos kifejezéseit. Férjemmel különös nyelvhasználata révén lettünk „Kati bárány és Pali bárány”, s ugyan kinek jutott volna még eszébe engem Miráculum Katinak nevezni. De ugyanezzel a verbális leleménnyel nevezte ironikusan „finom sütemény”-nek a számára egyházpolitikailag kérdéses embereket. Enikőre sokszorosan igaz volt a franciák bölcsessége: Le style, c'est l'homme. [A stílus maga az ember.] Sorjáznak bennem az események, történések is, amelyek összekötnek vele. Közös utazás 1998-ban Erlangenbe, a Martin Luther Bund egyháztörténeti konferenciájára. Az indulásunk előtti estét nála töltöttem, hogy hajnalban minél korábban útra kelhessünk. Különös érzés volt az Üllői úti szolgálati lakásában aludni, csupán két emelettel feljebb a munkahelyénél (s az én korábbi munkahelyemnél is), s azoknál az iratoknál, amelyek nemcsak a szakmáját jelentették, de élete jelentős részét ki- illetve betöltötték. Máig kedves emlékként őrzöm szinte anyai gondoskodását, amit akkor, egyéjszakás szállóvendégként tőle kaptam. És számos helyszín, istentisztelet, megemlékezés, OLBK-ülés, ünnepség, konferencia vagy könyvbemutató – másé vagy épp egymásé –, amelyen mindketten jelen voltunk. Ilyenkor váltottunk néhány szót, s pillanatok alatt kiderült, melyikünk mit gondol az alkalomról, a témáról, az előadóról, az épp bemutatott könyvről. Bár Enikő sokbeszédű és nagytudású ember lévén egy-egy témát képes volt hosszan kifejteni, ismeretségünk alatt megtanultuk fél szavakból is megérteni egymást. Szinte minden fontos teológiai-egyháztörténeti programon részt vett, számára elsődleges volt a szakmai felkészültség. Gyakorlott levéltáros-történészként tisztában volt azzal a kíméletlen ténnyel, hogy a tudományos kutatás halad a maga útján, senkire nem vár, s aki nem ismeri az új eredményeket, az lemarad és elmarad. 2011. februártól szinte havonta összetalálkoztunk az Eötvös utcában. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára akkor indította el a Történelmi KávéháZ című előadássorozatát. Az egyik alkalmon, kávézás közben azt mondta, azért jön el, ha csak teheti, hogy legalább minimálisan tájékozott legyen az állambiztonsági területen is.

Legfontosabb beszélgetéseink, eszmecseréink és vitáink persze az Üllői úton zajlottak. Mindketten dolgoztunk az evangélikus levéltárban. Ő közel 25 évig, én csak 1989–90-ben, közvetlen munkatársak azonban soha nem voltunk. Különös módon váltottuk egymást. Már a gyed-re készülődtem, amikor a levéltár akkori vezetője megemlítette, hogy – egyelőre félállásban – egy Böröcz Enikő nevezetű lelkésznő kerül a helyemre, aki vidéki gyülekezeti szolgálata és svájci ösztöndíjas tanulmányai után költözik Budapestre. Vető Béla hangjában mindannyiszor éreztem valami furcsa remegést, amikor az új kolléga nevét kiejtette. A belső egyházi összefüggésekben akkor még járatlan egyháztagként és pályakezdő történészként nem tudtam, csak éreztem, hogy Enikő személye körül valami „nincs rendben” Érkezését tartózkodó várakozás, még inkább aggodalom kísérte. Személyesen csak évekkel később ismertem meg az „utódomat”. Az is csak évekkel később lett világos, milyen „kockázati tényezőként” élhették meg az Üllői út akkori vezetői – a rendszerváltás idejének bizonytalanságai közepette –, hogy nem más, mint az egyházi reakció egyik legmarkánsabb alakja, a szovjet munkatábort is megjárt evangélikus lelkész, Böröcz Sándor lánya kerül a levéltárba, s ezzel – nem mellesleg – perdöntő kortörténeti iratok közvetlen közelébe.

Bármikor találkoztunk, Enikőtől mindig tanultam valamit. Legszemélyesebb hagyatéka számomra az az intelme marad, hogy az egyháztörténet írás nem nélkülözheti a teológia és a korabeli teológiatörténet ismeretét. Enélkül nehezen vagy éppenséggel félre értelmezhetőek egy adott korszak egyháztörténeti eseményei, de lényegüket tekintve az egyéni döntések és életutak sem érthetőek meg. Később jöttem rá, hogy számára – minden látszat, tudományos egyháztörténeti eredmény, doktori teljesítmény ellenére – a teológia volt a tudomány. Történelemszemlélete is e forrásból fakadt, ő maga elsősorban teológus volt.

Sokat tanultam tőle, pedig nem mindenben értettünk egyet. Voltak hangosan megvívott szakmai vitáink, de belső perlekedésünk is a másik eredményeivel szemben. Olykor eltérően gondolkodtunk a módszerekről, az egyes levéltári iratok jelentőségéről és megbízhatóságáról, esetenként másként láttuk a mindkettőnk által kutatott kommunista korszak egyes figuráit. Néha vitáztunk az általa előszeretettel használt „első és másodosztályú kollaboráns” kategóriákon, ő hibásnak tartotta az állambiztonsági iratok alapvető forrásként való kezelését, én Enikő írásainak pontatlanságai és prekoncepciói miatt háborogtam olykor. Mégsem jutottunk el soha a töréspontig. Segített, támogatott, biztatott, bármilyen szakmai kérdéssel is kerestem meg. Puszta tárgyismeretnél mélyebb tudással rendelkezett, mert nemcsak kutatta és iratok alapján próbálta rekonstruálni a magyarországi kommunizmus időszakát, hanem családjával együtt szenvedő alanya is volt az általa oly jól ismert rendszernek. Tiszteletet parancsoló életismeret és tapasztalat volt az övé.

Korai és hirtelen halál után laptop-ban félbe hagyott életmű… Félkész kéziratok, a hazai, az európai és a tengerentúli levéltári kutatómunka temérdek eredménye, jegyzetek, tervek, vázlatok garmadával. És a már kész művek, cikkek, tanulmányok, néhány hasábos hírlap-cikktől a többszáz oldalas főműig. Egy precízen összeállított irodalomjegyzék megmutatja majd e rendkívül gazdag és termékeny egyháztörténészi munkásság egészét és részleteit. Hagyatéknak bizony nem kevés, bőven maradt ránk befejezni- és folytatnivaló. Csak győzzük, az övéhez hasonló energiával, munkabírással, megszállottsággal és elhivatottsággal! És azzal a hittel, amellyel oly világosan látta az egyedüli helyes sorrendet: „Én a magam szolgálata során először és mindenekfelett Jézus Krisztust próbáltam és próbálom szolgálni, a Magyarországi Evangélikus Egyházat csak ezen keresztül.”