Ha a világnak van valahol vége, akkor az itt található. Mert Brennbergbányán valami véget ér abból, amit nagyvonalúan csak így hívunk: 21.század. Errefelé 1952-ben – a kétszáz éven át üzemelő bánya bezárásával – szinte meg- állt az idő. Főként azért, mert nemcsak a bányát zárták be, hanem a települést magát is – kettős határzárral. A „legfelsőbb” terv az volt, hogy teljesen szanálják, helyére üres határsáv kerül. Ezt azonban az ötvenes évek égető lakáshiánya nem tette lehetővé.

Családtagok is csak meghívólevéllel

Brennbergbányát így „csak” bekerítették, és évtizedeken át szinte hermetikusan elzárták a környezetétől. Az egyik vasfüggöny az osztrák–magyar határra került, a másik pedig Sopronnak ezt az erdei városrészét ölelte körbe. Nemcsak a „drót” (vasfüggöny), rengeteg határőr is vigyázta a csupa titok falut. Még a helyiek másutt élő közvetlen családtagjai is csak meghívólevéllel, komoly ellenőrzések után tölthettek el pár órát az egykori bányásztelepülésen. Az itt lakók igazolványaiban kettes szám jelölte a határsávba való tartozást.

A határzár annyira meghatározta a település életét, hogy a legtöbb dolog azóta is – szemmel láthatóan – maradt a régiben. Mára talán csak az út lett egy kicsit jobb, no meg a vasfüggöny darabjait is csupán az avarban lehet itt-ott felfedezni.

És már lehet építési engedélyt kapni. Ugyanis évtizedekig azt sem lehetett. Ki-ki úgy boldogult a közel százötven esztendőt számláló bányászházakban, ahogyan tudott. Vagy elköltözött. Mondjuk, egy soproni panelba, mert ott legalább volt víz…

Sétára hívom a kedves olvasót. Mobiltelefonját közben nem is kell kikapcsolnia, mert térerő errefelé úgy sincsen. Internet is csak módjával. Úgy jó két éve. És gázvezeték sincs. De persze van helyette rengeteg szén. Azt mondják, még vagy kétszáz évig lehetne bányászni. Ha kapákkal felszerelkezve indulnánk útnak, akkor – nem egy helyen – néhány kapavágás után szénmezőket találnánk. Akik Brennbergbánya területén kutat akartak fúrni, legtöbbször azok is szenet találtak. Az ezredforduló környékén lett csak vízvezeték a településen, 1995-ig lajtos kocsikból osztották az éltető nedűt. Kinek-kinek naponta két vödörrel.

Égő hegy – az ország első szénbányája

1753-ig ezt a környéket „Fenyvesvölgy” vagy „Hűvös-völgy” névvel jelölték a térképek, mígnem egy pásztor- fiú – az állatai legeltetése közben – tüzet nem gyújtott. A legenda szerint a tűz különleges meleget adott, és napok múlva is égett. Nem lehetett eloltani. Az erdő közepén égő hegy („der brennende Berg” – Brennberg) híre a sopronbánfalvi kisbíróhoz, majd a soproni polgármesterhez is eljutott, ők pedig kivizsgáltatták a jelenséget.

Nem sokkal később,1753-ban megkezdődött a szénkitermelés Brennbergbányán, Magyarország első szénbányájában. Karintiai és cseh, majd a 20. században lengyel telepesek költöztek a környékre. A múltszázad derekáig a településen az általánosan használt nyelv a német volt. Az ötvenes évekig magyar szó alig-alig hallatszott a környéken.

A Brennbergbányát ölelő, mesébe illő nevű telepek közül háromban – Újhermesen, Hermesen és Görbehalomban – él még maroknyi evangélikusság. Mindannyian német ajkúak.

A furcsa nevű városrészek a bányába levezető aknák mellett jöttek létre, mivel a bányászok és családjaik a bejáratoktól nem messze telepedtek le. (Nyitó képünkön a Borbála-akna mélyítése, 1889.) A leírások szerint először csak néhány viskó, aztán egyre több házikó és ház épült.

Külön világ

A bányászat a 19. században élte fénykorát. Ebből az időszakból maradtak ránk a klinkertéglás – bányásztiszteknek épült – „mézeskalács házikók” is, a főúttól legalább öt kilométerre, az erdő sűrűjében. Ma ezek a jobb napokat látott, távolról mesésen szép erdei városrészek, az úttalan utak mellett előbukkanó, rogyadozó lakóházak, a nemrégiben bezárt iskola és a határ- őrök által fákba vésett üzenetek az eltűnt idő nyomába hívogatnak.

Itt járva-kelve olyan, mintha hetven-nyolcvan évet visszarepülnénk az időben. A Soproni-hegységnek ezen a részén járva nem nehéz elképzelni az egykor virágzó településeket, a német, a cseh és a lengyel nyelven beszélő bányászokkal teli ösvényeket és az Ausztriával határos erdő csempészútvonalait.

Brennbergbánya, Magyarország első barnakőszénbányája két évszázadon át rengeteg családnak adott megélhetést, és külön kis világot alkotott. Aki átlépi a település határát, az ma is azonnal érzékelheti ezt a szavakkal alig leírható másságot.

Politikailag megbízhatatlanok

A bányát gazdasági okokra hivatkozva zárták be – holott itt bányászták Európa egyik legjobb minőségű barnakőszenét. A helyiek a gazdaságinak titulált döntés mögött sokkal inkább politikai és földrajzi okokat sejtenek. Hiszen a bánya közvetlenül az osztrák határon feküdt, és egyes járatai Ausztriába tartó föld alatti utakként szolgáltak. Ezeket a járatokat a bánya lezárása után be is falazták, illetve feltöltötték.

Azt mondják, az osztrák oldalon fekvő Ilona-akna szomszédságában volt egy ház, amelyet a trianoni határ kettészelt. A házikó konyhája a magyar oldalra, a szobácskája pedig az osztrákra került…

De nemcsak a földrajzi helyzete tette „politikailag megbízhatatlanná” a falut, hanem az egy tömbben élő, német ajkú lakossága is. A bánya bezárását követően szét is szórták az 1946-ban valójában gazdasági okokból ki nem telepített bányászokat az ország belsejében található bányákba. Legtöbbjüket Várpalotára, Tatabányára és Oroszlányba. A bányászok családjaikkal együtt vagy végleg ezekbe a városokba költöztek, vagy munkásszállókon éltek. Ez utóbbiak jó, ha kéthetente járhattak haza Brennbergbányán maradt családtagjaikhoz, öreg szüleikhez, feleségeikhez, gyerekeikhez.

1952-ben a családok szétszakadtak, a mindig hangos utcák elnéptelenedtek, az itt maradt emberek pedig befelé fordultak. öngyilkossági hullám is végigsöpört a környéken.

Az utóbbi idők legnagyobb pofonjának pedig azt tartják az ittmaradt brennbergiek, hogy egy néhány éve megjelent bányatörténeti lexikon még csak nem is tesz említést Brennbergbányáról…

Tündérek völgye

A bánya bezárása hatalmas változásokat hozott minden téren: családok hullottak szét, kis egyesületek, énekkarok, dalárdák szűntek meg, az evangélikus haranglábnak pedig még a kötelét is ellopták. Mégis, a hűséges ágfalvi, majd bánfalvi evangélikus lelkészek rendszeresen átjártak istentiszteleteket és hittanórákat tartani az iskola épületébe. A nyolcvanas évekig, amíg volt rá igény…

Mára lutheránus vallású alig maradt a bányásztelepülésen. Aki maradt, az a szórványhelyzetből adódóan Bánfalvára jár, mert oda van közvetlen buszjárat. És jönnek még. Páridős asszony Görbehalomból: Rézi néni, Liszka néni, Mitzi néni és Lujzi néni, akiket magamban csak tündéreknek nevezek. Nemes vonásaikkal, mosolyogva tűrt sorsukkal, el nem múló derűjükkel érdemelték ki ezt a mesébe illő elnevezést. Nélkülük sokkalta szegényebb lenne gyülekezetünk. Görbehalom fekszik a telepek közül Sopronhoz a legközelebb. Ez a telep – az ittlakó „tündérek”, a szűk, autóval alig megközelíthető utcácskák, az apró bányászházak, a gyönyörű kertek és a telepet körülölelő erdő miatt – olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sem nem falusias, sem nem városias – sokkal inkább valami Óperencián túli… Én csak Tündérek völgyének hívom Görbehalmot.

És egyre gyakrabban felteszem – halkan és nagyon szomorúan – a kérdést: mi lesz itt, ha egyszer csak elhagyják a völgyet a tündérek? Mert néhány év vagy évtized múlva a Soproni-hegységnek ezen a területén már nem lesznek evangélikus őslakosok, hisz mind a bányászokat, mind a tündérek gyermekeit messze sodorta az élet…

Kocsmatemplom és aranyvonat

Görbehalomtól hat-hét kilométerre fekszik Brennbergbánya központja. Itt található az ország egyetlen „kocsmatemploma”. Alul kocsma, felül templom. Római katolikus. Azt mondják, előbb volt a kocsmaépület, utána lett a templom. A kocsma helyén régen raktár üzemelt, a húszas évek végén arra építették rá az Isten házát. A raktárból aztán kocsma lett, és a falu kétigencsak fontos helye békés egymásmellettiségben él együtt immár hosszú évtizedek óta. A béke záloga talán az, hogy egy ilyen szomorú sorsú településen kell a búfelejtés… Kinek így, kinek úgy.

A „kocsmatemplomtól” nem messze, a Hermesekbe vezető elágazásnál állt 1945-ben az aranyvonat. Igen, az a bizonyos, amelyik a második világháború idején a magyar pénzügyminisztérium „aranytartalékait” szállította. Nagyrészt a zsidóktól elvett kincseket, ékszereket, porcelánokat és szőnyegeket. És a koronázási ékszereket. Azt mondják, az aranyvonat legalább két hétig a hermesi úton várta az indulást jelző sípszót.1945. március 30- án aztán – kincsestül és koronástul – a menekülő nyilasokkal együtt hagyta el a hermesi aknán keresztül Brennbergbányát, mígnem osztrák földön, Salzburgnál meg nem állították a szövetséges haderők.

A bányászfaluról leginkább a második világháború kapcsán emlékezik meg a történetírás, azt említve, hogy Szálasi és kormánya Sopronba, illetve Brennbergbányára költözött. Ma is áll még az a villa, amely a néhai bányafőorvosé volt, és amelyben Szálasi brennbergi tartózkodása alatt lakott. A brennbergi bánya a második világháború alatt hadiüzemmé vált, a világ- égés utolsó napjaiban ez volt a nyilasok egyetlen szénbányája.

1944 őszén Szálasi lefoglalta magának annak a három föld alatti bunkernek az egyikét, amelyet a bányaigazgatóság a lakosság számára építtetett. Az óvóhelyen volt egy irodahelyiség, egy hálószoba, egy társalgó és egy oltár is. A mai brennbergi öregek úgy emlékeznek vissza a nyilasvezérre, mint aki a saját – vörös salakból épített – útján vonul a misékre, ők pedig az út mellett tébláboló kisiskolásként, karjukat előrelendítve üdvözlik őt. A bunker és a faluközpont közti, mintegy hatszáz méteres úton Szálasin és kíséretén kívül senki nem járhatott. A bányaigazgatóság volt a felelős azért, hogy az út állandóan járható, biztonságos és szép legyen.

Szálasiról és az aranyvonatról ma is anekdotázgatnak a brennbergiek. Valaki azt is elmesélte, hogy a Brennbergbányán vörös úton vonulgató vezér nemcsak vallásos volt – a maga módján –, hanem „erkölcsös” is, hisz menyasszonya, Lutz Gizella nem az egykori bányászigazgató villájában, hanem egy másik házban élt.

És az aranyvonat is mélyen él a brennbergiek emlékezetében. Van egy domboldal, az aranyvonat helyétől nem messze, ahol még évtizedekkel a háború után is lehetett találni arany fülbevalókat, ékszerdarabokat és porcelánokat. Azok közül a kincsek közül, amelyek már nem fértek fel a szerelvényre. Olyan házban is jártam Brennbergányán, ahol az első tévét az aranyvonatból származó ezüstcsészék egyikének az árából vásárolták…

Mi lesz, ha a tündérek elillannak?

Ha egyszer elillannak a völgyből, akkor nagyon fognak hiányozni. És akkor majd véget ér egy mese. Egy igazi, gyönyörű és végtelenül szomorú mese a brennbergi evangélikusságról, amelynek temploma sosem volt, csak – a harmincas évektől – egy haranglábja. E sorok írója abban reménykedik, hogy ez a cikk talán még nem az utolsó fejezete a legeslegszebb szórványunk, Brennbergbánya evangélikusságáról szóló történetnek. Ezért is, és még oly sok másért is: Isten éltesse nagyon sokáig a tündéreket! És ha úgy tetszik a Jóistennek, hogy legyenek még emberek és események, amelyek miatt valamikor majd megszólalhat az evangélikus harangláb – ma kötél nélküli – harangja, akkor küldjön újra tündéreket a völgybe! Evangélikus tündéreket…

A szerző az Ágfalvi és Sopronbánfalvi Társult Evangélikus Egyházközség lelkésze.

Az írás Becher Nándor könyveinek felhasználásával készült: Brennbergbánya, 1753–1793–1953 (BrennbergiKulturális Egyesület, Sopron, 1993); Mesél a brennbergi múlt (Sopron, 2001).