A kor szokásához híven Podmaniczky Frigyes is vezetett naplót; a feljegyzéseket Naplótöredékek címmel 1887–88-ban sajtó alá rendezte. A feledésbe merült négykötetnyi anyagból a Helikon Kiadó gondozásában 1984-ben jelent meg az Egy régi gavallér emlékei – Válogatás a naplótöredékekből 1824–1887 című kötet.

A kiadvány szerkesztője, Steinert Ágota a követezőket írja a könyv utószavában: „Frigyes báró egész életében történelemformáló személyiségek és események közelében, sodrásában élt – Széchenyi István, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán barátja, Kossuth, Deák, Wekerle munkatársa volt, fellépett a pozsonyi és pesti reformországgyűléseken, harcolt a szabadságharcban, ott volt a világosi fegyverletételnél, megismerte a száműzetést kényszersorozott közlegényként Olaszországban és Tirolban, kapcsolatban állt az emigrációval, részt vett a kiegyezés előkészítésében, alapítója lett a szabadelvű pártnak –, de mindezt kissé a háttérbe vonulva, sohasem az élvonalban élte meg […].” A gazdag és sokrétű életútból rovatunkban most két fejezetet emelünk ki.

Egyházi tisztségviselő

A Podmaniczky családban az evangélikus öntudat meghatározó volt. A művelt, új dolgokra is nyitott édesapa, Károly még akkor sem tagadta meg evangélikusságát, amikor előmenetele függött tőle. „Atyám […] utóbb Selmecbányán bevégezte a bányászati tanulmányokat – írja Frigyes báró a visszaemlékezéseiben. – A kamaránál […] hivatalt vállalt, s bányatanácsosig vitte; 1812-ben azonban tudván azt, hogy mint evangelikus vallású, bányagróffá úgysem fog kineveztetni – mely állásra magát különben minden tekintetben érdemesnek tartotta –, állásáról lemondott s azontúl, szülei már nem élvén s testvérbátyjával megosztozván, Aszódon s Pesten élt.” Szigethy Lajos az 1936-ban megjelent Evangélikus magyar arcképcsarnok című munkájában így ír: „Podmaniczky Károly az egyházi ügyekben egész lélekkel részt vett. Felügyelője volt a dunántúli egyházkerületnek és felügyelője a Deák-téri Gyülekezetnek. Ennek ügyeit is buzgón és áldozatkészen intézte.”

Podmaniczky Károly fia, Frigyes szintén fontosnak tartotta evangélikus gyökereit. Nemcsak anyagilag támogatta a különféle egyházi szervezeteket, közöttük iskolákat is, hanem egyházi tisztségeket is szívesen vállalt. A „bányai ágostai hitvallású evangyélmi Egyházkerület” jegyzőkönyveinek tanúsága szerint 1859-ben a „pestmegyei esperesség” képviselőjeként vett részt az egyházkerület közgyűlésén. A következő esztendőben már a békési esperesség esperességi felügyelőjeként szavazhatott. Ez utóbbi tisztségét 1867-ig viselte. Akkor ugyanis Székács József szuperintendens (mai szóhasználattal püspök) társaként egyházkerületi felügyelőnek választották meg. Erről így számol be az egyházkerület 1867. szeptember 19–23-i közgyűléséről készült jegyzőkönyv: „Elnöklő superintendens ur a mult évi közgyűlés jegyzökönyvének 2-ik pontjára vonatkozva jelenté, hogy a bányai egyházkerület felügyelői hivatalára történt második szavazás alkalmával 199 szavazat közül 115 szavazattal mélt. B. Podmaniczky Frigyes ur választatott meg: miről a gyűlés élénk örömmel értesülvén, a megválasztott felügyelő urat diszes küldöttség által hivá meg elnöki széke és felügyelői hivatala elfoglalására.” Podmaniczky közel hét esztendőn keresztül, 1874 májusáig töltötte be e tisztséget.

Lelkiismeretes napszámos

Podmaniczky Frigyes, bár szándékában állt, és lehetősége is lett volna rá, soha nem nősült meg. A szabadságharcot követő világosi fegyverletétel után a bátran harcoló huszárkapitányt büntetésül közlegényként sorozták be, és csak 1950 júniusában engedték haza a száműzetésből.

Az átélt viszontagságok okozta lelki sebek gyógyulásához az aszódi családi fészek magányát választotta. „Hazámat mint önálló országot hagyom el, lenyűgözött, jogaitól megfosztott és letiport provinciát láttam viszont” – olvashatjuk naplójában. A fővárost sem látta jobb helyzetben: „Egy fiatal, előretörtető, emelkedő félben levő fővárosnak mondék istenhozzádot – egy félig kihalt tartományi városba térék vissza, melynek hogy minden utcáin fű nem nőtt, csak a rossz talajviszonyoknak vala köszönhető.”

A báró, aki egykor sokat utazott, 1856 nyarán újra útnak indult. Ez alkalommal Párizs, Brüsszel, majd jó néhány német város került sorra. Hazaérkezvén a világot járt ember szemüvegén keresztül látta szeretett szülővárosát: „Ez utamból éppen egy vasárnap tértem vissza Pestre. Átöltözködvén s megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Alig találok szavakat azon lehangoló érzés ecsetelésére, amely az egymást érő, s mind előretörekvő, a haladás korszakát már megkezdett nagy városok után, Pest ez egyetlen mulató helye, a Városliget láttára rajtam erőt vett. Elhagyottságot s pusztulást észleltem, bárhová tekinték. A Ligetben a vasárnap dacára alig egynehány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott, félig sással benőve. […] Sehol a haladásnak, a kényelemnek, a mívelődésnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető – hanyatlás, pusztulás mindenfelé. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyítének némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzendem ki életem egyik vezéreszméjéül. Végzetem megengedé, hogy évek múltán bár, de mégis egyik éber s lelkiismeretes napszámosává válhassak az előttem szent ügynek.”

A kiegyezés után, 1868-ban a Balközép Párt létrehozta a Hazánk című politikai, közigazgatási és társadalmi napilapot, melynek Podmaniczky Frigyes lett a szerkesztője. „Reám nézve rendkívül emlékezetes e lap, mert alig helyezkedtem el szerkesztőségünkben s azonnal megemlékezvén 1856-ban tett fogadalmamról, s felhasználva a kínálkozó jó alkalmat, Pest felé irányult főigyekezetem s figyelmem. Ezen eszmemenet nyomán írám a »Hazánk«-ban azon cikksorozatot, amely általában a fővárosunk emelésének eszméjét fejtegette, annak legszükségesebbnek vélt szabályozási s építkezési tervezeteit kiemelte” – emlékezik vissza az egykori szerkesztő.

Beteljesült álmok

„Fővárosunk emelésének eszméje”, amelyről Podmaniczky a lap hasábjain írt, hamarosan valósággá válhatott. Az 1870. évi X. törvénycikk rendelkezett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának felállításáról. Ennek eleinte tagja, majd 1873. március 8-tól 1905-ig alelnöke volt Frigyes báró. Éjt nappallá téve dolgozott, miközben „mellesleg” levezényelte a Nemzeti Színház, a királyi Várkert, valamint az Operaház felépítését és elindulását.

Naplótöredékeiben így összegzi az akkor már húsz éve tartó munkát: „Az újabb városok közül alig van egy, amely oly gyors fejlődést és átalakulást volna képes felmutatni, mint a mi fővárosunk, kivált mióta 1873-ban a hajdani két testvérváros Budapest fővárosává egyesíttetvén, kétszeres erő, pezsgés s érdekeltség lüktetett a haladás körül érdeklődő tényezők ereiben. A Duna-szabályozás s ebből kifolyólag a páratlan szépségű corso-út és rakpartok; a Margit- és összekötő híd végleges befejezése; a Királyi Várkert; a Trefort miniszter által alkotott egyetemi, belgyógyászati, tanodai és műegyetemi középítmények; a középületek s magánpaloták egymást kiegészítő egész sorozata; a Királyi Operaház, nagyszerű indóházaink, a Vámház kiépítése; a köztereken emelkedő emlékek; a belső körút szabályozása, s ezzel kapcsolatban a Deák és Kálvin tér és a Múzeum-kert rendezése; az Andrássy út végleges kiépítése; a Nagykörút kinyitása; a Kerepesi és Üllői út szabályozása; a Duna-part mindkét oldalának kikövezése s fákkal való kiültetése; a ferencvárosi, a Mátyástemplom és lipótvárosi bazilika gyorsított mérvben megindított kiépítése; a Városligetnek, a Zugligetnek, s Sváb-hegynek és Gellérthegynek rendezése, utakkal, vízzel s világítással való ellátása; a Margitszigetnek József főherceg Ő Fensége által páratlan ízléssel s bőkezűséggel történt tündéries alkotása; öt, Budapesten létező állandó színháznak, melyek közül négy magyar, az év legnagyobb részében való működése, mindez oly varázsszerű haladást s átalakulást létesített, amely reánk nézve, akik a régit ismertük, de a jövőben nem mertünk oly mérvben bízni, valóban meseszerű benyomást idézett elő. Az 1856-ban a Városligetben könnyes szemekkel tett fogadalmam, mintha teljesedésbe ment volna, úgy érzém.”

Miután megadatott számára, hogy lássa álmainak megvalósulását, a „kockás báró” 1907. október 19-én hunyt el szeretett Budapestjén. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 45–46. számában jelent meg 2019. november 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.