– Évekig dolgozott büntetés-végrehajtási nevelőként. Ez a munkakör, úgy gondolom, nemcsak jellemformáló, de eléggé igénybe is veszi az ember mentális energiáit.

– Kétségkívül. Bár nekem szerencsém volt, hiszen remek munkatársakkal, Benczúr Lászlóval és Görög Tiborral dolgozhattam együtt. Ők nemcsak kiváló emberek, hanem kiváló evangélikus lelkészek is voltak, akiket minden lehetséges módon segítettem. Ezt ők úgy „hálálták meg”, hogy nemcsak az elítéltekre, hanem a nevelők lelki egészségére is figyeltek. Engem azonban elsősorban nem a munkahelyi problémákon keresztül tett próbára az Úr: feleségem súlyos betegsége, a fiam halála miatti depresszió és a testületnél lévő erkölcsi gondok sokkal jobban igénybe vettek. Mindezért inkább sokat tanultam, s igyekeztem meglátni, miből lehet szellemileg, lelkileg épülni, töltekezni, profitálni. S elmondhatom: a bűnözőktől is lehet tanulni, hiszen közöttük is vannak tanult, művelt, intelligens emberek.

– Katolikusnak keresztelték, most mégis egy evangélikus gyülekezeti testvérrel beszélgetek.

– 1990-ben, Péter fiam halála után tértem át a katolikusból az evangélikus egyházba, amely sokkal bensőségesebb, őszintébb a számomra.

– És nem csupán mint rendszeres istentisztelet-látogató kötődik egyházunkhoz.

– A gyülekezetemben a hajléktalanok gondozása, istápolása lett a feladatom. Várjuk, fogadjuk őket istentiszteletre, de elvárásaink vannak velük szemben! Nem jöhetnek be ittasan, nem engedem, hogy kiabáljanak, randalírozzanak. Kijelölt helyük van, ahol csendben hallgathatják az istentiszteletet, illetve aki akar, részt vehet benne. Sajnos többnyire – mentálhigiénés és egészségügyi értelemben egyaránt – beteg, irányíthatatlan emberekről van szó, sőt egy részük, mondjuk ki nyugodtan, bűnöző életmódot folytat. Sokukat név szerint is ismerem, gyakran hét közben is találkozunk. Segítek elintézni ügyes-bajos dolgaikat, és persze beszélek nekik az evangéliumról.

– Azt tehát már tudjuk, hogy „sokat kivesz” az emberből a büntetés-végrehajtásban végzett munka, én azonban inkább arra lennék kíváncsi, mit adott önnek.

– A legnagyobb élmény az, amikor a volt elítéltekkel találkozom, megismernek, s nem szólnak le, nem mondanak rosszat az akkori időkről, hanem azt mondják, hogy jó volt, amíg ott dolgoztam, sokat köszönhetnek nekem. Vagy ha összetalálkozom volt kollégákkal, akik arra kérnek, hogy ha lehet, menjek még vissza dolgozni. Tehát sok barátságot, meghatározó élményeket és megerősödött hitet kaptam a munkámtól.

– Nagyon sok nyomort, bűnt, szenvedést láthatott. Hogyan tudta eközben megőrizni a lelki egészségét?

– Egyrészt figyeltem rá, hogy fizikailag rendben legyek. Naponta tornáztam, és igyekeztem minél többet mozogni a levegőn, mint ahogy azóta is. Másrészt rendszeresen jártam templomba; amíg Budán laktam, Budavárba. Alapvetően tehát a fizikai tevékenység, az istentiszteleteken való részvétel, no és sok-sok lelkészi beszélgetés által regenerálódtam, töltődtem fel.

– Családjának történetét tekintve eléggé meglepő, hogy pont erre, ilyen pályára került, hiszen számtalan tragédia – és ha szabad így mondani: erőszakos esemény – fémjelzi többük múltját, életét. Honnan mégis ez a vonzódás?

– Alapvetően – ahogy divatosan mondják – „bevállalós” típus vagyok. Nemcsak szeretem, de jól is kezelem a nyílt konfrontációkat. S mindennek ellenére valószínűleg a családi múltam, az iskolai végzettségem, illetve habitusom miatt szerettem, szeretem azt csinálni, amit a többség elutasít.

– Van ebben szerepe a hitének is?

– Mindig is nagyon erősen segített. Másrészt pedig jól érzem magam, ha adhatok valamit, vagy segíthetek másokon, ami nyilván szintén hitből fakad. Számomra teljesen mindegy, hogy hajléktalan vagy cigány, őslakos vagy bevándorló, beteg vagy egészséges, keresztény, vagy nem.

– Az ember azt gondolná, hogy mindezek ellenére boldogan vonult nyugdíjba, örül, hogy megszabadulhatott a gondoktól és a feszültségtől, élvezi a jól megérdemelt, gondtalan pihenést. Ehhez képest most hajléktalanokkal foglalkozik, vagyis ismét szenvedéssel, nélkülözéssel, egyéni tragédiákkal szembesül nap mint nap. Nem tud, nem is akar elszakadni ettől a területtől, a társadalom perifériáján élő emberekkel való foglalkozástól?

– Az én életem ilyen. Egyszerűen szeretem a karitatív munkát, akkor érzem jól magam, ha ezzel foglalkozhatok. De a hajléktalanok segítésén kívül más feladataim is vannak. Aktívan besegítek a mozgássérültek szállításában a kerületben, több polgári csoportban és civil kezdeményezésben tevékenykedem, s alapvetően odaállok minden olyan ügy mellé, amely tisztességes, jó szándékú, és mások megsegítésére irányul.

– Hogyan kötődik az egyházhoz? Mit jelent önnek az evangélikussága?

– Nagyon erősen kötődöm. Igyekszem evangélikus szellemiségben élni a mindennapokban a szó legszorosabb, legnemesebb értelmében. Sokat olvasok, figyelem egyházunk tagjainak levelezését,rendezvényekre járok, mindenhol ott vagyok, amire erőmből, időmből futja.

– A megvalósulás – tudjuk – nem rajtunk áll, de elképzelései, tervei bizonyára vannak a jövőről. Ezeket tekintve merre vezet tovább az út?

– Továbbra is igyekszem tisztességgel, becsülettel elvégezni azokat a feladatokat, amelyeket az Úrtól a lelkészeken keresztül kapok. És igyekszem továbbra is puritán módon, szerényen élni. Nem akarok senkit megváltoztatni, minden embert olyannak fogadok el, amilyen. Az az igazság – innen visszatekintve úgy látom –, hogy egyáltalán nem volt könnyű erre a felismerésre eljutni…