Égtájoló

Lajta Gábor Az emmausi vacsora című oltárképét 2014 pünkösdjén szentelhettem fel a dombóvári templomban. A kortárs festőművész remekül fogta meg a témát, és hála Istennek, a bibliai történet is megfogta őt. Lassan már két éve rendszeresen találkozunk, hogy képileg is továbbgondoljuk ezt a zseniális evangéliumi történetet, az utolsó utáni vacsora üzenetét. Ennek gyümölcse a szomszédos oldalon látható vizuális tanulmány, amely a feltámadott Jézus eltűnésének drámai pillanatát ragadja meg.

Úgy illik, hogy a megújult Evangélikus Élet magazinba írott első Égtájoló-cikkemet az ősi liturgikus invokációval kezdjem: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. De mit is jelent ez a megszokott mondat, amelyre igazán talán már oda sem figyelünk? „Isten nevének segítségül hívása” – olvassuk a Liturgikus könyvben a klasszikus definíciót. Nem varázsige, hanem kicsit profánabbul fogalmazva, mai hasonlattal: az invokáció olyan, mint egy jelszó (password, PIN-kód), amely megnyitja a kapcsolat lehetőségét, esélyt kínál a kommunikációra Isten és ember között. Ha nem figyelünk rá, ha elfelejtjük, lefagy a rendszer, nem jön létre az élő és éltető kapcsolat.

A világ minden részén, szinte valamennyi kultúrában és a nagy világvallások mindegyikében van valamilyen böjti gyakorlat. Sőt a mai szekularizált világban vallásoktól függetlenül is találunk egészségügyi böjtöket, tisztítókúrákat, ételektől vagy szokásoktól való tartózkodást ajánló életmódtanácsokat.

Böjt harmadik vasárnapja, latin nevén Oculi, a szemek vasárnapja. A névadó zsoltár az Istenre való figyelésről szól: „Szemem állandóan az Úrra néz mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” (Zsolt 25, 15) De vajon milyen csapdára gondoljunk, hiszen annyi minden tart fogva minket? Böjt harmadik hetében, stílszerűen, nézzünk szembe látásunk gyengeségeivel, torzulásaival, bűneivel. Mit látunk tisztán és mit homályosan? Mire, kire figyelünk, hogyan tekintünk egymásra? (A cikk megjelent az Evangélikus Élet, 2015 március 8-i számának Égtájoló rovatában.)