Egy papné titkos naplójából

Egy papné titkos naplójából címet viseli az Evangélikus Élet magazin sorozata, amelyet Füller Tímea ír. Íme a következő rész.

A gyerekeinket papkisasszonyoknak hívják. Azért ez jobb, mint a tisztelendőnénizés. (Igaz, arról meg lassan leszoktatom már a mieinket, kivéve a kemény magot, amely ragaszkodik ehhez a megszólításhoz.) Nem tudom, van-e ennek köze ahhoz, hogy szeretem igazi kislánynak öltöztetni a kicsinyeimet. Pörgős szoknya, virágos hajcsat, masni, fodor, csipke, kiskalap.

A paplak az állandó készenléti állapot másik neve. Én legalábbis ennek éltem meg. A férjem tudatosan döntött úgy, hogy lelkész lesz, velem csak megtörtént, hogy papné lettem. Nem volt sem különösebb előképzettségem rá, sem ilyen ambícióim. Igaz, már előtte is jártam bibliaiskolába, gyülekezetbe, tartottam hittant, jártam terepre, ahol időnként a bőrén érezte az ember, hogy mi is az a misszió. De amikor hazamentem, újra csak egy ember voltam, aki álmos és nyűgös lehet, néha megbetegszik, vagy elfoglalt, szóval, hétköznapi. A parókia lett az a hely, ahol mindig papnénak kellett (volna) lenni.

Amikor papné lettem, több száz kilométerre kerültem mindattól és mindazoktól, amit és akiket ismertem és szerettem. Az egy szem férjem volt az egyetlen, akit jól ismertem új lakóhelyemen, aki, mint tudjuk, lelkész volt már akkor is. A lelkész hasonló a macskához: napközben jön-megy, a saját dolga után jár, aztán ha megéhezik, hazatalál. Így tehát gyűjteni kezdtem az új ismerősöket és barátokat, hogy berendezzem új életemet – szereplőkkel.