ellenség

Lehet-e, tudhatunk-e olyan embert szeretni, akivel nemcsak nem értünk egyet, hanem tudjuk róla, hogy a békességünkre, javainkra vagy egyenesen az életünkre tör? Jogos-e az a parancs, mely mégis ezt várja el tőlünk? Mennyire kell ezt elfogadnunk? Korunk talán egyik legkevésbé emlegetett teológiai fogalma az ellenségszeretet. Mit kezdünk vele, ha őszintén bevallva sokszor nemhogy az ellenség iránti szeretet, de a vendégszeretet, sőt még a szűk családi szeretet sem sugárzik át az életünkön?

Igen, biztos azért szeretek egyházi iskolában tanítani, mert a múlt rendszerben megért szívem naponta rácsodálkozik: hihetetlen, hogy kereszt van a falon! És azt is tudom, hogy ez a szívdobbanás valóban nagyon öreges már, hiszen nemcsak a diákjaimnak tankönyvízű történelem-tananyag az elmúlt rendszer, de lassan már a diákjaim szüleinek is. Nem is hangoztatom túl sokat ezt a szívdobbanásomat, hiszen annál unalmasabb nincs, mint amikor valaki lépten-nyomon ilyesmivel jön. Ez az én magánboldogságom.

Minden közösségben feszültséget okoz, hogy vitás kérdésekben nem csupán politikailag, de sokszor a morális alapokban sem tudunk megegyezni. Ezért aztán általában mind a politikai, mind a morális kérdéseket elkerüljük. Cikkünkben egy amerikai pszichológus megközelítését mutatjuk be, amely segíthet abban, hogy a másik félben a vitapartnert, ne pedig az ellenséget vagy az idiótát lássuk.