Míg pakolták a székeket, egyszer csak megszólalt a hátsó sorban néhány basszus hang, egyre hangosabban, egyre erősebben: „Hej, Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz…” Először nem értettük, azt hittük, valaki már elkezdte a próbát, csak nem látjuk. De a népdal csak pörgött, a hátsó sorokból ömlött előre, már a lányoknál tartott, mindenki átvette, mindenki azt hitte, itt ez a szokás: székpakolás közben „hejvargánézni”. 

Aztán mikor belépett a második fiúcsapat is, és már kánonban hömpölygött végig a termen, akkor értettük meg: énekléssel múlatjuk az időt, ahogy tették azt régen elődeink! Mit csinál általában kétszáz fiatal, amikor székpakolásra vár, meg arra, hogy legyen már valami? Általában a mobiljára bukik. De ez a csapat más volt, itt nem a virtuális társával társalgott mindenki, egymás mellett ülve, hanem a valódi szólamtársával vállalt valódi közösséget: spontán énekléssel múlatta az időt. Jól indult hát az összpróba.

És a folytatás? Tillai Aurél erre az alkalomra külön átdolgozott Cantate Domino című művével kellett megbirkózni az alkalmi összevont énekkarnak két óra alatt, hogy készen álljon a produkció az esti gálára. Bence Gábor beéneklését követően („Lali, a lila ló elaléééééééél”) Stargl Szilvia, aki a darabot is választotta, vállalta a betanítást. Nem könnyű feladat, hiszen  – egymásnak is – ismeretlen kórus ismeretlen helyszínen, a nulláról indulva, kétórás határidővel… Miközben azonban sorra vettük a szólamokat és a sorokat, lassan valóban többé kezdtünk válni, mint egyes szólamok: már kezdett együtt szólni a többször felbukkanó Omnis terra. És amikor a győri főiskolai hallgató, Tóth Anita csodaszép trombitaszólója is a hangunk mellé szegődött – már úgy éreztem, valóban az Úrnak éneklünk. 

Közben pedig Szilvia karvezetőnk karvezetés mellett el is szórakoztatott minket: „Van-e annál szebb, mint arra ébredni egy napsütéses szombat reggelen, hogy ma is énekelhetek? Én azt gondolom, nincs. Énekelni a világ egyik legjobb, ha nem A legjobb dolga, adjuk meg hát a módját.” Vagy: „Pályafutásom során úgy tapasztaltam, hogy mire végzek a szoprán, alt és basszus szólamokkal, addigra a tenor magától is megtanulta a szólamát. Ezt most előre is köszönjük nekik!” - és ehhez hasonló kedveskedésekkel. 

De nemcsak jól szórakoztunk, hanem gazdagodtunk is: megtanultunk egy újabb művet, és átéltük, milyen egy igazi nagy kórusban énekelni.