1. Ahol csak lehetett, újrapapírt használtak. Az újrapapír használatával fákat menthetünk meg, amelyek a széndioxidot oxigénné alakítják, ezzel csökkentik az üvegházhatást.

2. Törekedtek arra, hogy a konferencián az étkezéseknél a menüben kevesebb hús szerepeljen. A húsfogyasztás nagyban hozzájárul az üvegházhatást okozó gázok kibocsátáshoz. Ennek legfőbb okai az intenzív ipari marhatenyésztés, illetve a marhatakarmányként használt nagyszámú szójaültetvények miatti tömeges erdőirtás, valamint a hús feldolgozása és szállítása. A húsfogyasztás csökkentése tehát egy fontos eszköz a klímaváltozás elleni küzdelemben.

3. Önkéntes adományokkal támogathatták az ökumenikus „Gyümölcsfák a papkertben” programot, amellyel újabb fák ültetését segítik elő.

A „Gyümölcsfák a papkertben” program 2011. szeptemberében indult, ahol a kormány, az evangélikus és református egyházak, valamint más szakmai szervezetek (Génbank Tanács, Gyümölcsész Hálózat) képviselői egyezményt írtak alá arról, hogy a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit megőrizzék. Ehhez az egyezményhez később a római katolikus egyház is csatlakozott. A parókiák kertjeiben így őshonos gyümölcsfákat ültethetünk, amelyhez a facsemetéket megfelelő adottságok esetén most a tápiószelei Növényi Diverzitás Központ ingyenesen biztosítja. Az őshonos gyümölcsfás papkertekkel egy természetes génbankot hozhatunk létre. Ebben a hosszú távú programban az egyház azért lehet partner, mert a fák ültetését és gondozását nem a fakitermelési profit reményében teszi – a gyümölcsfák egyébként is lassabban nőnek –, és a parókia földjének az eladásától (ennek következtében a gyümölcsfák kivágásától) sem kell igazán tartani.

A program mottója az a Luther Mártonnak tulajdonított idézet, mely szerint „ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafa csemetét”. Talán soha nem volt annyira időszerű ez a mondat, mint ma. Az egész világon folyamatosan nő a széndioxid kibocsátás, amely átlagosan kb. 4.7 tonna/fő. Ezzel szemben egy fa 20-30 kilogramm széndioxidot tud feldolgozni, így elég nagy erdőre lenne szükségünk ahhoz, hogy eltakarja karbonlábnyomunkat.

Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy milyen fát ültetünk. Ha nem a táj adottságának megfelelő erdőtelepítés történik, akkor lehet, hogy rövid távon az gyors haszonnal kecsegtet, de távlatokban csökkenti a fajok sokszínűségét és megváltoztatja a talaj és környezet jellemzőit. Előbb-utóbb így kihalnak a természetes, őshonos fafajták, különösen őshonos gyümölcsfákat nehéz találni a faiskolákban. A lutheri mondatot ennyivel egészíthetnénk ki a program szerint: „ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy őshonos almafa csemetét”. Ebben a mondatban a már igen és a még nem feszültsége jelenik meg, a keresztyén felelősségvállalással. Egyrészt furcsa reménység lüktet itt, amely a holnapi világvége előtt még csak azért is ültet egy fát, bár ennek felnövekedését nem érné meg a világ. Ha viszont az agyonvegyszerezett és génmódosított világ vége előtt egy nappal lesz még őshonos almafa csemeténk, az azt jelenti, hogy volt aki óvta a teremtett világot. Amikor várjuk Jézus Krisztus visszajövetelét, nem csak az a kérdés, hogy mikor jön el, hanem az, hogy mivé lesz a jónak teremtett világ, amelybe visszajön.

Ez a múlt és a jövő különös összekapcsolását jelenti. Lehet, hogy a papkertben a gyümölcsök érését nem érjük meg, lehet, hogy a facsemeték elsőre nem is maradnak meg. „Igaz, hogy van egyfajta buta és patetikus optimizmus, amelyet el kell ítélnünk. Viszont azt az optimizmust, amely a jövőt akarja, soha nem szabad lebecsülni. Még akkor sem, ha századjára is tévesnek bizonyult.” (Dietrich Bonhoeffer, Börtönlevelek, 1945)