BEVEZETŐ: Hit és tanítás

Látszólag egymásnak nem ellentmondó fogalmak, mégsem azonosak. Sőt ellentét is feszül köztük. Hiszed-e, éled-e, amit tanultál? Vagy megelégszel az evangélium olvasásával, tanításával? Ha ez utóbbi kérdésre igen a válaszunk, becsapjuk magunkat.

Sokan vannak, akik a Biblia tanítását, Isten dolgait csak értelmükkel ragadják meg, és csillogtatni akarják tudásukat. De mit ér az egyre több ismeret, tudásanyag, ha a szív üres marad, ha a szív és az értelem nem cseng egybe? „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor 4,20)

A keresztény hit formálja életünket, erőt ad. Halász Zsuzsa Csókay András agysebésszel készült interjúkötetének címe: A hit nem elméleti kérdés (Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2003). A mondatot persze be is fejezi az interjúalany: „…hanem kegyelmi valóság.”

Valóban. A hitet Istentől kapjuk, nem kiérdemelt jutalom, hanem kegyelmi ajándék. S ezért az ajándékért naponta imádkoznunk kell. A hit nemcsak elménket akarja megvilágosítani, hanem egész lényünket át tudja formálni – akaratunkat és érzéseinket is. „Zuhanó repülőn nincs ateista.” (Csókay András) „Műtét előtt hitetlen emberrel még nem találkoztam.” (Papp Lajos szívsebész) Vagyis életének kritikus pillanataiban – kimondva vagy kimondatlanul – az is Istenhez fordul, aki korábban távol állt tőle. S talán éppen egy ilyen alkalommal találkozik vele.

Isten próbára teszi hitünket. „…mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6)

Tanulni, ismeretet szerezni szükséges és jó dolog. Azonban „az olyan vallás, amelynek csupán az agyban van helye, nem ér semmit”. (Spurgeon) Olvastam valahol egy találó metaforát: a hit és az ész összhangja a madár két szárnya, ha bármelyik hiányzik a kettő közül, repülésünk bizonytalanná válik, le is hullhatunk a mélybe.

I. fejezet: HIT ÉS TUDOMÁNY

„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1; Károli-fordítás)

A tudomány képviselői évszázadok óta azon dolgoznak, hogy láthatóvá és kézzelfoghatóvá tegyék a világban megfigyelhető jelenségeket. Csak az igaz, ami nyilvánvaló, kétséget kizáróan fekete, fehér, átlátszó, vizes, száraz, puha, kemény, magas, rövid, hosszú, gyógyítható, gyógyíthatatlan, és így tovább. Se szeri, se száma a felfedezéseknek, tényeknek, igazságoknak. S ha mégis megdőlnek axiómák, vagy bekövetkezik a tudomány csődje, a tudós, a kutató értetlenül áll a történtekkel szemben. „Megáll a tudománya.”

Szállóigévé vált az a megállapítás, hogy „nem hiszek Istenben, de tudom, hogy van”. Biológiaórán meg lehet tanulni sok mindent az élővilág csodáiról, csak a tényleges csodát nem: hogy ki tervezte meg a növényi, állati, emberi élet létrejöttét. Miért pont úgy történik, ahogy látjuk, tapasztaljuk. S akkor rá kell döbbennünk, hogy magasabb erő áll minden folyamat fölött. Isten, aki a világot teremtette. S ezt el kell hinnünk, mert: „Ki kétkedőn kutatja őt, / Annak választ nem ád, / De a hívő előtt az Úr / Megfejti önmagát.” (EÉ 328,2)

II. fejezet: AKIK ELŐTTEM JÁRTAK A HITBEN

Anyai nagyapám, Horváth Olivér evangélikus lelkész

A Zala megyei Káptalanfán született 1884. április 8-án. A soproni teológia elvégzése után Gyurátz Ferenc püspök Bükön 1906. augusztus 26-án lelkésszé szentelte. A kolozsvári egyetemen folytatott tanulmányai után Szarvason vallástanár, majd Komáromban segédlelkész. 1920-ban választotta meg a nagykanizsai gyülekezet az akkor légrádi fiatal lelkészt, aki harmincegy éven át szolgált ott.

Nyugdíjas éveit 1951-től 1957-ben bekövetkezett haláláig Pécsett, kisebbik lánya családjának körében töltötte. Horváth Olivér szíve-lelke beleépült a hívek közösségébe. Öröme volt a szolgálatokban. Így vall erről utolsó prédikációjában: „Igen, áldom az én kegyelmes Istenemet lelkészi szolgálatom és életem minden napján, minden mozzanatában és eseményében érdemtelenül adott segedelméért, magatartásáért, sok-sok tiszta, boldog örömért. Megköszönöm néki a nagy kegyelmet, hogy szolgálatra elhívott, hogy erre méltatott, hogy kiválasztott engem. Hisz én igazán megtapasztaltam az életben Jézusomnak a tanítványaihoz intézett figyelmeztetését: »Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…« Azután rágondolok a gyermekkorom óta mindig gyenge testi állapotomra. Oh, hányszor vergődtem a gondolatban, hogy az erőm felett való utak miatt kidőlök a sorból. Hányszor könyörögtem a nagy apostollal, hogy a tövis távozzék a testemből, de ő újra meg újra megbizonyította rajtam: »Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.« Oh, áldjad, én lelkem, az Urat.”

Sok sebet is kapott a húszas–harmincas évek reverzálisharcában. Csalódásait csendben hordozta el. Az egyházmegye életében is sok mellőzés érte nyílt és tiszta látása miatt. Egyenes gondolkodása nem tudta elviselni azokat a jelenségeket, amelyek az egyház kárára voltak, de emelkedett magatartásával felette állt apró emberek beszédének. Munkáját töretlen hűséggel végezte, hivatását betöltötte. Sohasem akart több lenni, mint szolga, aki az ő Urának kegyelmében rejti el magát. Három évtizedes nagykanizsai szolgálatát a sok külső építkezés gondja mellett a lelkipásztor és igehirdető hűsége jellemzi. Hívő, biblikus, hitvallásos igehirdető volt. Az újraanyásodott gyülekezet második lelkészeként az elődje, Hütter Lajos idejében épült templomot benépesítette azzal a nyájjal, amely más vallásúakkal körülvéve mellőzött kisebbségben élt.

Nagyapám családi köre a meghitt evangélikus parókia képét tükrözte. Tiszta és éles véleménynyilvánítása miatt gyakran kellett meg nem értéssel találkoznia. Mint teológus mindvégig képezte magát. Az 1Kor 15 töltötte el egész valóját. Felesége igazi papné volt. Életét megosztott a családja és a gyülekezet között. Mindig mosolyogva fogadta a gyülekezeti alkalmakra érkezőket. Ha úgy hozta a szükség, kitakarította a templomot is, s ha nem volt kántor, odaült az orgonához. Méltó társa volt férjének.

Legidősebb unokájaként tizennégy évig minden nyarat a parókián tölthettem. Ő tanított meg imádkozni. Tőle tanultam azokat a szép finn énekeket, amelyek hallatán ma is kicsordul a könnyem. Ő küldött először Gyenesdiásra, ifjúsági konferenciára, amely meghatározta további életemet.

Tizennyolcadik születésnapomra ezt írta: „Legyen oly boldog, áldott és mindig az Úrban élő életed, mint ahogy azt mi neked nagyon szerető szívvel kívánjuk, óhajtjuk és reméljük.” Konfirmációm alkalmával küldte e sorokat: „De légy hű drága evangélikus anyaszentegyházunkhoz is. Szüleid után áldott, drága édesanyád ő neked. Születésed óta vezet, őriz, tanít, imádkozik érted és veled. A legdrágábbat, Isten igéjét nyújtja állandóan neked, s benne a kereszten megnyilvánult kegyelmet. Őseink véreztek, szenvedtek, áldoztak, meghaltak ezért a mi drága egyházunkért. Sohase légy e tekintetben méltatlan utóduk.”

Ezek a szavak tudatosultak bennem az évek során, s kitéphetetlenül meggyökeresedtek a lelkemben. Nemcsak azt akarta, hogy én, az unokája ne vesszek el, hanem búcsúbeszédében arra is kérte Istent, hogy a pásztor és egykori nyája majd együtt állhassanak Isten ítélőszéke előtt: „Milyen nagy boldogság lenne reám, a pásztorra nézve, ha akkor majd el tudnám mondani az örök Bíró számonkérő széke előtt: Itt vannak Uram, kiket reám bíztál, nem veszett el közülük egy sem. Oh, milyen boldogság lenne ez! S ez lenne az igazi boldogság nekem is, nektek is. Oh, Uram, légy kegyelmes, és cselekedd meg, hogy így legyen!”

Lelkésztársai 1957. február 5-én az esti órákban búcsúztak el tőle a pécsi kórházban. Ő így szólt: „Isten legyen veletek, áldás rátok, odafent találkozunk.”

Áldjuk Istent, hogy mienk volt Horváth Olivér.

Édesapám, Csaba József

„Te azért a munkának terhét hordozod, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.” (2Tim 2,3; Károli-fordítás)

Csaba József evangélikus pedagógus több mint száz éve, 1906. április 11-én született Makón. Elemi iskoláit is ott végezte. Édesapját kétéves korában elvesztette, hiánya rányomta bélyegét egész életére.

Édesanyja nagy szegénységben nevelte fel három gyermekét, de Józsefet is taníttatta, aki a budapesti Madách Imre Gimnáziumban abszolvált érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára iratkozott be, majd rövid idő múlva bölcsészhallgató lett. (Tanára volt – többek között – Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Cholnoky Jenő, Négyesy László.) Nyolc félévet hallgatott magyar nyelv és irodalomból; földrajzból, történelemből és angol nyelvből diplomát szerzett. Tökéletes angoltudásához hozzásegítették a külföldi ösztöndíjak: 1931–32-ben Toronto (Kanada), illetőleg Cleveland és Springfield (Egyesült Államok) városában tanulhatott. 1936-ban, 1939-ben, majd 1947-ben pedig állami ösztöndíjjal Angliában folytathatott pedagógiai tanulmányokat.

De az angolon kívül beszélt németül és franciául is: a Művelődésügyi Minisztérium jóváhagyásával még 1957-ben is lehetősége nyílt nyelvtanulás céljából Svájcba látogatni. Az egyetem elvégzése után családi nevét Zeitlerről Csabára magyarosította.

1933. szeptember 1-jétől folyamatosan teljesített tanári szolgálatot. Az 1933/34-es tanévben a nagykőrösi Arany János Református Gimnáziumban tanított helyettes tanárként. Iskolai és iskolán kívüli munkájával kiérdemelte kartársainak és feljebbvalóinak a megbecsülését.

Munkája alapján szakavatott, tárgyait szerető, lelkiismeretes tanárnak bizonyult. Az intézetben külön angolnyelv-tanfolyamot szervezett az önként jelentkezők számára. 1935 és 1947 között a soproni evangélikus líceum rendes tanára volt. Az iskola tanári kara és diáksága sikeresen vette fel a küzdelmet a nemzetiszocialista ideológiával szemben. Az „ellenállás” egyik fontos szócsöve volt a Csaba József által szerkesztett, Nyugati Őrszem című újság, amely a Márciusi Front és a népi írók, elsősorban Németh László programja mellett állt ki. Veres Péter, Tamási Áron, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Sinka István, Kodolányi János, Féja Géza és mások kaptak meghívást a soproni fiatalok által rendezett irodalmi estekre. A mozgalom emlékkönyvébe Móricz Zsigmond írt először „izenetet” 1940-ben.

Hetvenedik születésnapján Csaba József a népi kollégiumok szervezésében végzett munkájáért miniszteri elismerésben részesült.

1947-től 1952-ig, az iskola államosításáig a fasori evangélikus gimnázium tanára volt. 1952-ben a Fővárosi Tanács a X. kerületi Leövey Klára Közgazdasági Technikumba helyezte át. A tanév második felében azonban átkerül az I. László (ma Szent László) Gimnáziumba. 1965-ben meghívást kapott a Nebraskai Egyetemre, Lincolnba (Egyesült Államok). Vendégprofesszorként előadás-sorozatot tartott a kelet-európai népek történelméről, kulturális értékeiről, a világban elfoglalt helyükről.

Anyagi megfontolások a gimnáziumi katedra elhagyására késztették. A Malévtől ment nyugdíjba, ahol pilótákat oktatott angol nyelvre. Nyugdíjas éveit is aktívan töltötte: fordított, tanított. Szeretett felesége halála után azonban egészségi állapota rohamosan hanyatlani kezdett. Még megérhette, hogy volt iskolája, a „Fasor” újra evangélikus gimnázium lett, de a soproni líceum újjászületésekor már nem volt közöttünk. 1990. augusztus 5-én halt meg Budapesten.

Részlet ars poeticájából: „Ha dolgunkat elvégeztük, vesszük a kalapunkat, köszönünk, elmegyünk, és átadjuk a helyünket a feltörekvő ifjúságnak. Az élet megy tovább, egy ember eltűnését nem is lehet észrevenni. A hajó után még egy ideig fodrozódik a víz, de azután sima lesz újra, és a messzeségben eltűnik a hajó. Ki tudja, mit visz magával, mi volt benne, honnan jött, hová megy. Az én sorsom se lehet más, mint annyi sok, előttem elment tanár sorsa.”

A további fejezeteket, például Csaba József evangélikus pedagógus élettörténetét folytatásokban közöljük!