Észtországban a szovjet megszállás alatt is – jóllehet vallásszabadságról szó sem volt – megmaradt ez a tisztség, Oroszországban pedig a kommunizmus összeomlása után szervezték újra az evangélikus egyházat, ugyancsak érsekkel az élén. Február 2-án, hétfőn a tallinni dómban az észt Urmas Viilmát, 8-án, vasárnap pedig a moszkvai evangélikus katedrálisban a német-orosz Dietrich Brauert áldottuk meg szolgálatba indulásakor. (Ez utóbbi alkalomról a későbbiekben igyekszem tudósítani.)

A most nyugalomba vonult észt érsek, Andres Pöder éppen tíz éve, ugyancsak február 2-án kezdte meg egyházvezetői munkáját. Ő személyes jó barátom, még abból az időből, amikor Kőbánya, az észtországi Pärnu és a finnországi Lohja evangélikusai hármastestvér-gyülekezeti köteléket alkottak, sőt: egy idő után negyedikként az erdélyi Oltszakadátot is bekapcsoltuk ebbe az együttműködésbe. De szép évek voltak is azok, áldott találkozásokkal, meghitt beszélgetésekkel és közös álmodozással egyházaink megújulásáról és a politikai szabadságról!

Andres feleségét, Marját 1990-ben egy hitoktatási konferencián ismertem meg Norvégiában. Oda már mint a fasori gimnázium elszántan tanulni akaró hitoktatója mentem, ő pedig hozta magával a szovjet iga alól szabadulni akaró észtek csodálatos szabadságvágyát. Megrendülten hallgattam elbeszéléseit azokról az időkről, amikor a szovjet megszállók számos templomot leromboltak, sok lelkészt Szibériába száműztek.

Egy általa akkor felidézett jelenetet soha nem fogok elfelejteni. Már indult a deportáltak vonata. A marhavagon még nyitott ajtajában egy édesanya kétségbeesetten szorongatta csecsemőjét. Nem tudta, mi a jobb: vigye kicsinyét magával a valószínű halálba, vagy hagyja ott a rokonoknál. Nagy zokogva az utóbbit választotta, és az utolsó pillanatban leadta a csecsemőt a nagymamának.

Időközben, huszonnégy éve ismét függetlenné vált Észtország. A szekularizáció ugyan igen erős, az evangélikusság azonban ismét tényező a társadalomban. Néhány éve a kiengesztelődés szép jeleként a hazai egyház egyesült az úgynevezett exil, vagyis a nyugati emigrációban létrehozott észt közösséggel. Természetesen az ő püspökük is tagja az egyházvezetésnek. Február 2-a Észtországban kétszeresen is ünnep. Államilag az 1920ban köttetett tartui békeegyezmény aláírásának a napja, egyházilag pedig az újszülött Jézus bemutatásának alkalma a jeruzsálemi templomban. Megjegyzem, hogy a mi új Liturgikus könyvünk is ismeri ezt az ünnepet, amelynek evangéliumi olvasmánya az agg Simeon imája. Abban ő így értelmezi a Jézusban megismert üdvösséget: „…hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.” (Lk 2,32)

Beköszönő igehirdetésében az új érsek sajátos módon kapcsolja össze a fény metaforájának bibliai éstörté- nelmi megjelenését. Jézusról mint a Világ Világosságáról szól, ugyanakkorfelidézi az aláíráson készült emblematikus fényképet 1920-ból, amelyen, jóllehet a terem ragyogóan ki volt világítva, egy égő gyertya látható az előtérben. Viilma érseket, aki eddig az észt egyház kancellárja (mi úgy mondanánk: országosiroda-vezetője) volt, a Lutheránus Világszövetség alkalmairól közel egy évtizede ismerem, és tudom róla, hogy mennyire tudatos ember. Az észt televízió egyenes adásban közvetíti az istentiszteletet, és az igehirdetését indító képpel az új érsek üzenni akar. Egyértelművé teszi, mennyire fontos számára az észt függetlenség, különösen olyan időben, amikor a balti államokban korántsem tartják kizártnak, hogy az orosz medve újra átcammogna hozzájuk.

Ezzel a történelmi háttérrel nem csoda, hogy az észtek nemzeti tudata igen erős. Az egyébként gyönyörűen felújított óvárosban, ahol a katedrális is található, szinte minden épületen ott lobog a kék-fekete-fehér zászló. A kék a végtelen eget és a jövőbe vetett hitet jelképezi, a fekete a komor múltat és az észt föld színét, a fehér pedig a lelki és a szellemi világosság felé törekvést, valamint a nyírfák kérgét, a téli havat és a nyári éjszakákat. A szovjet időben be volt tiltva ez a trikolór, kitűzése a megszállás elleni lázadásnak minősült. Jó ezt tudni, hogy igazán értsük a fellobogózott Tallinn csöndes büszkeségét.

Ezen a ponton zárójelben közlöm a cikkemet kérésemre lektoráló munkatársnőm megjegyzését, aki konstatálta, hogy a főváros nevét bizony egy n-nel írtam: „Tallinn két n-nel van (taani linn = dán város). Az oroszok kezdték egy n-nel írni, mert szerintük olyan nincs, hogy egy szó két n-re végződjön. Magyarországon is ezt vették át sokan. Ha az észt (az- óta helyreállított) függetlenség pártján vagy, javaslom a két n-es verzió használatát.” Kedves olvasó: ugye most már nem kérdés, hogy melyik oldalon állok?

A szovjetek „hagymakupolás honfoglalási szándékának” jele volt az is, hogy a 20. század elején közvetlenül az evangélikus székesegyház mellé építették az ortodox katedrálist. Sajátos módon szemben áll egymással egy Moszkva-barát, illetve egy észt öntudatú ortodox egyház. A szívünkhöz – már csak a nyelvrokonság és a sok szempontból közös történelmi múlt okán is – oly közel álló Észtországban amúgy is sok minden forrásban van. Állítólag az államelnök azért nincs jelen az ünnepi istentiszteleten, mert a leköszönő érsekkel néhány éve konfliktusa támadt az elhíresült orosz Pussy Riot együttes ügyében. Az egyébként nem egyháztag politikus az akár provokációban is megnyilvánulható szólásszabadságra tette a hangsúlyt, az egyházi vezető viszont a vallási érzékenység tiszteletben tartására. Ha úgy tetszik, kicsiben már akkor lejátszódott a közelmúlt Charlie Hebdo jelensége körül csúcsosodó vita.

Az érsekválasztási kampányban óhatatlanul megfogalmazódtak „liberális” és „konzervatív” álláspontok. Az új érsek ebből a szempontból mérsékeltnek számít. Többek véleménye szerint azonban talán túlzottan tekintettel van a női lelkészséget is ellenző kőkonzervatívok érzékenységére: jóllehet az óriási számú episzkopális képviselő között ott van a svéd érsek asszony és a norvég vezető püspöknő, egyikük sem áldhatja őt.

Tény és való: nem fér el mindenki az oltár körül. Ám talán nem véletlen, hogy egyetlen női püspök kézrátételét sem kérték. Mindezzel együtt remélni lehet, hogy a női lelkészség intézményét Viilma fenn kívánja tartani, nem úgy, mint a szomszédos lett evangélikus egyház, amelynek érseke jó néhány évvel ezelőtt teológiai érvekre hivatkozva tagadta meg a nők ordinálását. Csak közvetve tartozik ide, hogy az új érsek javaslatára első ízben került be két – igaz, nem ordinált – nő az egyház legszűkebb vezetésének számító konzisztóriumba.

Köszöntőszavaimban természetesen meghívom Magyarországra Urmas Viilma érseket, és utalok az együttműködés számos lehetséges területére, akár testvérgyülekezetek és partneriskolák létesítésére, akár közös projektekre a teológiai munkában és a lelkészképzésben, akár közös vállalásokra a reformáció kezdetének ötszáz éves jubileuma alkalmából. Többen jelzik: örülnének az egyházunk megbízásából készülő Luther-rajzfilm észt nyelvű forgalmazásának.

Bízom benne, hogy nemcsak egyházaink, hanem országaink is jól együtt fognak működni. Ebben az összefüggésben őszintén el kell mondani, hogy az észtek csalódottan vették tudomásul, hogy Budapest bezárta tallinni nagykövetségét, és meglehetős értetlenséggel nézik országunk „keleti nyitását”.

Hasonló bizonytalanságot érzek az érsekiktatáson ugyancsak jelen levő lettek körében. Ugyanazok, akik néhány éve még öleltek-csókoltak Rigában, megköszönve azt, hogy a magyar alaptörvény a házasságot egy férfi és egy nő szövetségeként rögzítette, most csodálkozva kérdeznek arról, miért is ez a nagy barátság az általuk igen veszélyesnek tartott Putyinnal.

De a politika mezejéről térjünk vissza a székesegyházba. Közismert, hogy az északi evangélikusok liturgiája milyen sok elemet megőrzött a középkori egyház gyakorlatából.

A püspökök és az érsekek is ékes „miseruhában”, fejükön – amikor a liturgia rendje úgy kívánja – mitrában végzik szolgálatukat. (A díszesnél díszesebb ornátust viselő püspökök és érsekek valóságos flottafelvonulást tartanak. Őszintén szólva most különösen jól érzem magam a Luther-kabátomban, amelyre – a Világ Világossága-ünnep liturgikus színeként – azért felvettem a fehér stólát.) Amikor pedig a fő liturgusként szolgáló Munib Younan szentföldi evangélikus püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke átnyújtja Urmas Viilmának a szolgálatát jelképező pásztorbotot, az új érsek egy csöppet elbizonytalanodik. Észreveszi ugyanis, hogy rosszul tartja: a bot kunkorodó vége hátul van. Azonnal megfordítja, hogy ne legyen félreértés.

Ha ugyanis a pásztorbot vége kifelé mutat, akkor az azt jelenti, hogy ő a rábízottak érdekében vállalja a szolgálatot, az esetleg bajba kerülő nyáj tagjait kész kimenteni a veszedelemből. Ha a bot hátrafelé kunkorodik, akkor viszont azt sugallja, csak magával törődik, önmagát akarja menteni.

Örömmel és egyetértéssel szemlélem a kifelé fordított pásztorbotot.