Történelemlecke a fedélzeten

Luther követői már nagyon korán, az 1530-as évek elején, Vaszilij Ivanovics hercegségének idején megjelentek Moszkvában, az Észak-Európából oda érkezett iparosok, kereskedők és orvosok csoportjával. Hamarosan gyülekezetet alapítottak, sőt 1576-ban templomot is építettek. Ez volt a Szent Mihály arkangyal temploma. A 17. század derekán újabb istenházát építettek, az úgynevezett tiszti templomot. Az ortodox papok tiltakozása nyomán aztán korlátozták az evangélikusok vallásszabadságát, sőt Mihály cár parancsára mindkét templomot lerombolták.

Ezzel egy időben rendelet tiltotta meg az európaiak földvásárlását a fővárosban. Hamarosan azonban I. Péter cár került a trónra, aki tudvalevőleg fontosnak tartotta az európai kapcsolatokat. E „nyugati nyitás” jegyében az uralkodó nemcsak engedélyezte egy új evangélikus templom építését, de 1695. április 3-án személyesen részt is vett az immár kőből emelt Péter-Pál-templom szentelésén.

Olykor ugyan fellobbant Moszkvában a németellenesség, az evangélikus gyülekezet azonban a küzdelmes korokban is megmaradt. A 18. század második felében II. Katalin cárnő tömegesen hívott Oroszországba németeket, akik jelentős mértékben hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Moszkvai templomuk nemcsak a hitéletben, hanem a főváros kulturális életében is szerepet játszott: 1843. május 4-én például ott adott koncertet Liszt Ferenc.

A 20. század elején nem kevesebb mint tizenhétezer tagja volt az evangélikus gyülekezetnek, a következő etnikai összetétellel: tizennégyezer német, kétezer lett, hatszáz észt, százötven-százötven finn és svéd. Bár néha prédikáltak lett és észt nyelven, az istentiszteletek nyelve alapvetően a német volt. Ezen a ponton meglepő megjegyzést tesz az orosz nyelvben jártas útitársam: oroszul „nyemec”-nek mondják a németet, ez azonban a középkorban minden külföldire használt gyűjtőszó volt. A „nyemoj” jelentése pedig néma, akivel nem lehet beszélni.

Mozi és filmstúdió a templomban

Az érdekes közlést megköszönve visszatérek jegyzeteimhez, és elmondom, hogy a Péter-Páltemplom – amelyben a mostani érsekszentelés lesz – 1918-ban Oroszország, majd a Szovjetunió evangélikus katedrálisa lett. No, nem tartott sokáig ez a kegyelmi állapot, hamarosan megkezdődött ugyanis az egyházak üldözése és vagyonuk elkobzása.

A bolsevikok totális hadüzenetet intéztek a keresztyénség ellen: ennek jegyében szétzilálták az egyházi közösségeket, üldözték a híveket, megölték a papokat, és persze kisajátították az épületeket. A ’30-as években kivégezték a lelkészt, és letartóztatták a gyülekezetszámos tagját. Sztálin a német evangélikusokat Szibériába száműzte. A templom épületében Arktika néven mozit üzemeltettek, majd a Diafilm stúdiót költöztették ide. A szomszédos német iskolát államosították, mellé pedig a KGB számára emeltek egy új épületet.

Mondani sem kell, hogy a templom belsejét átalakítás címén súlyosan megrongálták. A karzatot lebontották, az orgonát szétszedték, és a novoszibirszki operaházba szállították, jobbára azonban csak dekoráció céljából. 1957-ben, a VI. világifjúsági találkozót megelőzően lebontották a templom tornyát.

Beszélgetésünknek ezen a pontján a repülőgép kapitánya bemondja, hogy hamarosan landolunk a Seremetyjevo repülőtéren. Szomszédomnak azonban gyorsan el tudom még mondani, miként szerveződött újra a moszkvai evangélikusok élete a kommunizmus bukásával.

Emlékszem, németországi ösztöndíjasként akkor került kezembe az Íme, élünk… című könyv, amelyben elemi erővel szólaltak meg a vértanúságra is kész evangélikusok. A kötetben egyebek mellett arról vallanak, hogy a száműzetésben nem volt Bibliájuk, így kézzel másolták le a Szentírást. Nem voltak papjaik, ezért aztán a bábák kereszteltek. Itt, a hajdani Szovjetunió keleti végén, Vlagyivosztokban született 1983-ban német szülőktől egy bizonyos Dietrich Brauer. Hivatalosan Ditrih Boriszovics Brauernak anyakönyvezték. Kétéves korában a család Moszkvába költözött. Középiskolai tanulmányai végeztével a Szentpétervár melletti Novoszaratovka település teológiai főiskoláján tanult. Szentpétervári és kalinyingrádi szolgálatai után püspökké szentelték, négy év múlva pedig az egyház zsinata érseknek választotta. Még mindig csak harminckét éves. „Látja, ezért jöttem Moszkvába” – mondom útitársamnak, és már csatolom is ki a biztonsági övet.

Donyeck és Odessza

A repülőtéren egy tizennyolc éves német fiatalember vár. Heidelbergből érkezett Moszkvába, hogy a rendkívül sok feladat előtt álló egyháznak önkéntesként segítséget nyújtson. Taxival megyünk be a városba. Kiderül, hogy a sofőr alig ismeri a várost, ugyanis a közelmúltban érkezett ide Donyeckből. Az önkéntes fiú segítségével próbálok a politikai helyzetről beszélgetni vele, de hamar kiderül: nem fogunk egyetérteni. Így aztán inkább a fociról társalgunk.

Az érkezés estéjén a gyülekezeti teremben vacsorázunk: az asztalon pirog és tea. A szépszámú külföldi mellett most szállingóznak a helyi lelkészek. Többségükben ők is sok ezer kilométert repültek, hiszen van, aki Omszkból, van, aki Szamarából, ismét más az észak-kaukázusi Krasznodarból érkezett. Szergej Masevszkij odesszai püspök, az ukrajnai evangélikusok vezetője sajnos nem kapott vízumot.

Vacsora közben előbb Anton Tyihomirovval köszöntjük egymást boldogan. Ugyan nem azonos évben, de mindketten Erlangenben tanultunk. A Martin-Luther-Bund diákotthonának közössége jelentősen formált minket. Felidézzük azt is, hogy néhány éve a novoszaratovkai teológián találkoztunk, amely intézménynek most ő az igazgatója. Akkor az oroszországi, kazahsztáni, örményországi és kirgizisztáni evangélikus teológushallgatók mellett ukrajnaiakat is képeztek itt – utóbbiak sajnos már nem jöhetnek. Meg aztán a képzést is átszervezték, és ma már jobbára csak levelező kurzusokat tartanak.

Az Úr házában

A templom előterében, ahol molinókon a gyülekezet múltja látható és olvasható, beszédbe elegyedem egy fiatalemberrel. Andrej Bobyljownak hívják, ő a Péter-Pál-templom egyik lelkésze. Szolgálatát mellékállásban végzi orvosi hivatása mellett. Kérdezem tőle, mit jelent ez a gyakorlatban. Mosolyogva mondja: „Azt, hogy illetményem három és fél százalékát kapom a gyülekezettől – hogy aztán az egész fizetésemből egy tizedet visszaadjak az egyháznak…” Őszintén becsülöm az önkéntességnek és az önzetlenségnek ezt a szép példáját.

Kérdésemre Andrej elmondja, hogyan kapták vissza a templomot. Egy kis csoport 1991-ben nyújtotta be a városnak a Péter-Pál-templom visszaigénylésének merész tervét. Kiderült, hogy jogilag sem az egyház, sem a moszkvai gyülekezet nem szűnt meg, csak éppen 1938-at követően fizikailag nem létezett. Lelkileg viszont annál inkább! Sokan és sokat imádkoztak az újjáalakulásért és a templom helyreállításáért.

A filmesek előbb csak egy helyiséget adtak át a gyülekezetnek, de ez már elég volt ahhoz, hogy 1991. szeptember 4-én istentiszteletet tarthassanak a stúdió vetítőtermében. Hamarosan aztán visszakaptak egy kápolnányi teret, ahol már hetente tarthattak alkalmakat. 2004-ben aztán isteni csodaként élték meg, hogy tehetős magánszemélyek és vállalatok adományaival – és persze jelentős külföldi támogatással – helyreállíthatták az egész templomot. Visszaépítették a lebontott karzatot, fényképek alapján renoválták a neogót mennyezetet és oszlopokat, új orgonát kaptak. Az oltár fafaragását a rigai művészeti iskola diákjai készítették 2011-ben.

Újdonsült barátom elbeszélése után bemegyek a félhomályos templomba. Az egyik üvegablak Luther Mártont ábrázolja albában és piros stólában. No, ez érdekes adalék lehet a hazai liturgikus vitákhoz, mondom félhangosan. Kábeleket kell átlépnem, hiszen a tévések már megkezdték a szerelési munkálatokat.

A térdeplőn virágból kirakva két hatalmas Luther-rózsás koszorú. Csöndben megállok az oltár előtt, imádkozom. Hálát adok azokért, akik a halál árnyékának völgyében járva sem féltek semmi bajtól. Tudták ugyanis, hogy az Úr, a jó pásztor velük van. Vesszője és botja vigasztalta őket. Asztalt terített nekik ellenségeik szeme láttára, csordultig van poharuk. Immár az Úr házában laknak egész életükben.

Három idősík

Ám vissza kell zökkenni a mindennapi életbe. Vacsora után néhányan még elsétálunk a közeli Vörös térre. Életemben először járok Moszkvában, ezért őszinte kíváncsiság vezérel. Valóságos időutazásban lehet részem. A villamosok és aluljárók láttán egyrészt megelevenedik bennem A Mester és Margarita szürreális világa a ’30-as évekből. A GUM áruház és a Lenin-mauzóleum tövében gimnáziumi oroszórák emléke tolul fel bennem, az éjszaka császárai közelében pedig megérzek valamit a mai vadkapitalista Moszkva szelleméből. Amint egy méregdrága autócsoda suhan el mellettünk, az oroszországi viszonyokat jól ismerő barátom megjegyzi: „A vezető biztosan a huszadik születésnapjára kapta az autót – és vele együtt a jogosítványt…”

Egy hídon állva a Kreml épületegyüttesét kémleljük: melyik lehet Putyin elnök dolgozószobája? Most, hogy e cikket írom, döbbenek rá, hogy a közelmúltban ezen a hídon gyilkolták meg orvlövészek Borisz Nyemcov orosz ellenzéki politikust.

„Grad krepkij Bog nas”

Másnap reggel a templomhoz közeli szállásunkról Urmas Viilma észt érsekkel ballagok át a templomba. Még egy hete sincs, hogy őt iktattuk be tisztségébe. Elmondja, hogy sokan csodálkoztak, hogy első útja Moszkvába vezet, de kötelességének tartja e sokat szenvedett egyház támogatását. Az istentiszteleten ő a fő liturgus, és tekintettel arra, hogy a gyülekezet többsége ma már nem ért németül, oroszul mondja a beiktató szavakat.

A liturgia bizonyos részei németül is elhangoznak, de a fő nyelv az orosz. A gyülekezet teli torokból zengi: Grad krepkij Bog nas, i oplot, nas mec On i doszpehi… Sok olvasó talán kitalálja, hogy ez bizony az Erős vár a mi Istenünk ünnepi éneke.

Igehirdetését Brauer érsek a magvető példázata alapján (Lk 8,4–8) tartja. Annak fontosságáról szól, hogy Isten igéjét minden körülmények között meg kell becsülni. Hitvallásszerűen hangsúlyozza, hogy az oroszországi evangélikus egyház léte egyetlen hatalmas tanúságtétel Isten igéjének erejéről és megbízhatóságáról.

A történelemben annyiszor megtapasztalták az emberi szó pusztító és megalázó hatását. A múltban az emberi szavak annyiszor el akarták hallgattatni Isten igéjét. Ám ennek ellenkezője történt: elnémult a gúnyos emberi szó, és felhangosodott Isten igéje.

Good bye, Lenin Az istentiszteleten magyarul áldom meg az új érseket, majd átadhatom a Lutheránus Világszövetség vezetőségének köszöntését, kifejezve reményünket, hogy e kicsi egyház a maga élni akarásával és hitvallásosságával példát adhat sok nagyobb evangélikus közösségnek. Az alkalom végén a templomkapuban kezet fogunk a hívekkel. Kinek azt mondom: „Auf Wiedersehen”, kinek azt: „Doszvidanyija”. Legnagyobb elképedésemre egy kedves asszony így nyújt kezet: „Erős vár a mi Istenünk!” Ő Mizsák Márta: egy magyar vállalatnál dolgozik, és büszke arra, hogy evangélikusként e moszkvai gyülekezet tagja lehet. A záró ebéd ismét egyfajta időutazást jelent. Az étteremben a vendég püspököket – nyilván nem szándékosan – egy méretes Lenin-szobor alá ültetik. Iljics mélyen hallgat. Nem tudom, hogy bölcsen vagy éppen bosszúsan. Mi viszont felszabadultan éneklünk, beszélgetünk, imádkozunk. Íme, élünk.