Mindig is úgy gondoltam, hogy poétikus nemzet vagyunk. Nem csak a magyarságra többnyire oly jellemző heves érzelmi reagálásaink miatt, hanem az ilyen érzelemszegény korban is, mint ez a mostani, - szemmel látható ez a Facebook-os megosztásokon és blogokon, - hogy a magyar lányok és fiúk bizony olvasnak verseket, - mert idézik őket. Sőt, azt is feltételezem, hogy ha kell, fejből skandálják József Attila vagy Petőfi Sándor egy-egy halhatatlan versszakát. Vagy éneklik. Mint ahogy az én korosztályom is énekel verseket, mert mégiscsak könnyebb volt énekelve megtanulni azt, ami szívbemarkoló és gyönyörű, mint bemagolni, hogy a felelés után másnapra híre hamva se maradjon az emelkedett „költői beszélynek”. 

A fentieket megerősítendő, hogy ünnepeink közül az egyik legkedveltebb a költészet napja minden év április 11-én, József Attila születésnapján. Nem tudom, máshol a világon van-e ilyen vagy hasonló, - minden esetre nálunk van: ünnepeljük a költőket és a verseket valószínűleg azért, mert nekik adatott a kimondás hatalma. Itt, az emigrációban mindez sokszorozottan érzékeny pont: hiszen így vagy úgy, de mindannyiunk kis batyujában ott szunnyad egy-egy költemény, ami a szülőföldet, a gyökereket idézi, ami nyelvileg hordoz mélyebb tartalmakat, s aminek átadása sokkal bonyolultabb, mint az természetes környezetében lenne. 

Sajgó Szabolcs atya, a torontói Szent Erzsébet Római Katolikus Egyházközség plébánosa, - maga is költő, - mind ezt feltehetően átérezve, idén nagy meglepetéssel szolgált, amikor bejelentette, hogy Torontó magyarsága a Kaláka Együttes vendégszereplésével ünnepli a költészet napját. A hír pillanatok alatt szétröppent, lázas várakozás vette kezdetét, hiszen mindazok, akik fontosnak vélik, hogy gyermekeik az idegen nyelvi környezetben is megtartsák őseik nyelvét, - ha másból nem, hírből biztosan tudtak az együttes létezéséről. A legtöbben ismerték a dalok valamelyikét, ahogy egyik ismerősöm mondta, „ezeket csak belélegezni kell, hogy táguljon a szív általuk”.

Sajgó atya segítői, dr. Novák Márta és dr. Mekis Éva, a torontói evangélikus gyülekezet felügyelője minden tőlük telhetőt megtett, hogy a 2013. április 13-i koncert híre minden lehető helyre eljusson. És el is jutott: a templom hatalmas hajója már jóval a koncert kezdete előtt gyermekzsivajtól volt hangos: apukák, anyukák, nagyszülők felügyelete alatt hullámzott be gyerkőcök apraja és nagyja. Aztán mikor az atya bevezető szavai után felcsendült az első jól ismert dal, Kányádi Sándor „Valaki jár a fák hegyén” című versére, - áhítattól tágra nyíló szemek tükrében öltött testet a költészet lelke. 

S ez így maradt végig: a kisebbek mocorgása, zenére mozduló karok és lábacskák tánclépései, a művészek szinte ezernyi hangszert váltogató, egymással állandó váltakozásban való éneklésének, zenélésének dinamizmusa, - mind-mind egy nagy együttlét megélt örömében forrt össze. Talán azért is, mert kívánság koncertet beszélt meg a rendezőség az együttessel, akik kétszer 45 percben fáradhatatlanul teljesítették a kéréseket. Még a szünetben is került a listára, s a négy Kossuth díjjal is kitüntetett vérbeli muzsikus, állta az ostromot! Szebbnél szebb dalok kerültek elő József Attila, a már említett Kányádi Sándor erdélyi kortárs költőnk, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor műveiből, míg a gyermekek egy része végig csodálattal ült a padok előtt a szőnyegen, másik részük pedig a templom hátsó részében önfeledten táncolt, ugrándozott a jól ismert ritmusokra. Kedves gesztusként az együttes Sajgó atya két versét is megzenésítette, s természetesen ezen a koncerten ejtették meg az ősbemutatót. 

A hálás közönség hosszan tartó tapssal, többszöri ráadás-számok után is alig akarta elengedni az oly nagy örömöt hozó vendégeket. Még a koncertet záró szeretetvendégségen is többen vettek részt, mint általában. Aki hazavinni vágyott az együttes lemezeiből, jutott bőven: sorok kígyóztak dedikálásra várva. Mindenki érezte, hogy a Gryllus testvérek, Dániel és Vilmos, Becze Gábor és Radványi Balázs olyan csodát varázsoltak körénk, ami manapság ritka errefelé. Olyan arcokat láttam felbukkanni ezen az estén, akikkel jól lehet már vagy egy évtizede nem találkoztunk magyar rendezvényeken, de ide, erre az eseményre, eljöttek. 

A templomi fellépés mellett az együttes tagjai örömmel muzsikáltak a Szent Erzsébet Egyházközség hétvégi magyar iskolájában és a Helikon középiskolában. Vasárnap pedig az evangélikus gyülekezetet látogatták meg, ahol szintén énekükkel tették bensőségessé az istentisztelet áhítatát. „Mikor látom egeidet, amit ujjaid formáltak, / S onnan fénylő tekinteted, hol néz csillagfény formákba” – csendült fel általuk a zsoltáros imádság. 

A Kaláka Együttes sajátos művészetéről, missziójáról már sokan írtak, hiszen joggal elmondható róluk, hogy ők voltak az elsők, akik felvállalták a vérbeli irodalmi szövegek adta lehetőségek zenévé formálását. Nyomdokukban sokan járnak azóta is, iskolát teremtettek, mércét állítottak fel színvonalas műveikkel. Mindez egyre jobban erősíti küldetésük fontosságát, gondolom kellően inspirálja is őket, mert ébren tartja azt az igényt, amivel közönségük évtizedek óta várja tőlük az újabb szerzeményeket. Másrészről végigtekintve munkásságukat, kitűnik, hogy „lélekkel építkeznek”, „mélyre eveznek”: valódi keresztény szellemiség itatja át művészetüket. Ebben a világban, ahol a talmi a kincs, ahol az üresség kultusza dívik, - ez a legmegbecsülendőbb tett, amit értünk tesznek. Köszönet érte.