- Neked milyen utad volt az életedben? Vannak-e olyan pontok, útelágazódások, csomópontok, amelyekre emlékszel?

- Az utam, azt gondolom, mint mindenkinek, nagyon sokrétű és összetett.

Egész kiskoromtól kezdve éreztem, hogy egy teremtő erő, egy áldás jelenlétében vagyok. Emlékszem, amikor nagymamám reggelente útnak indított, néha napján rátette a kezét a homlokomra, és azt mondta: „Most menj Isten nevében”. Ezek a szent pillanatok, amikor ezt az áldást kaptam, sokat segítettek aznap.
A kőszegi gyülekezetben konfirmáltam, ott jártam ifibe. A meghatározó egy nyári fóti kántorképző volt, ahol azt éreztem, hogy a lelkészek hitelesen adják elő magukat, de mégis benne volt a mondanivalójukban a lényeg. Hazamentem, és bejelentettem otthon, hogy a teológiát választom. Apám majd leesett a székről, de elfogadták. 1988 őszén behívatott az iskolaigazgató, és szinte kifakadt, hogy ennél jobb ötletem is lehetne, hiszen én a szocializmus gyermeke vagyok, legalább valami értelmes hivatást válasszak magamnak. Megköszöntem a „biztatást”, de egyre erősebb lett bennem ez az elhívás. Az érettségi után, 1989 tavaszán ez az igazgató odaült mellém és Isten áldását kérte az életemre.
A teológia olyan volt, mint egy álom, nem tudtam, hogy hova vezet, de azt éreztem, hogy valami dolgom lesz itt. Az első héttől kezdve a helyemen éreztem magam. Persze, voltak nagy krízisek, mert azt hiszem, hogy mindenkinek, aki felvállalja azt, hogy valamilyen módon az Isten szolgálatába áll, annak lesznek ilyen megállói, ilyen buktatói, kicsit „tamáskodik” is ezekben a kérdésekben, és elkezd gondolkodni, hogy esetleg valami mást kellene. Én is végigjátszottam ezt, de a partvonalról mindig visszatoszogatott a jó Isten.
Miskolcra kerültem segédlelkésznek úgy, hogy egy parókia teljes felújítása és egy templomrenoválás várt rám 23 évesen, teljesen egyedül, a Vasgyár tövében, a Lenin Kohászati Művek tőszomszédságában. Úgyhogy a gyülekezetem el is nevezett Vasladynek, ezzel a „vasladységgel” küzdöttem végig ezt az évet. De nagyon tanulságos volt.
Három év németországi tanulmányi út után hazajöttem. Mivel szükség volt a frissítésre az egyetemen, így visszakerültem a teológiára, csak most már a katedra másik oldalára. Akkor elkezdtem a tanítás feladatát, és azóta is ezt csinálom. Igazából hiányzik egy kicsit a gyülekezeti lelkészi szolgálat, a lelkészség, de kapok lehetőséget, hívnak a kollégák.

- A Tamás-mise a keresők istentisztelete. Tudnál-e valami kapaszkodót adni ezeknek az embereknek, hogyan tudnának a kétkedő Tamásból igazi hívővé válni?

- Én azt gondolom, hogy a hitnek a hitetlenség az ellentéte, a kételkedés az pusztán a hit egy következő fejlődési fokára lépésének az eszköze.
A hitünknek is megvannak a maga fejlődési szakaszai. Először az ember naiv, gyermeki hittel indul, nyitottan közeledik Istenhez. Amikor ez a hit megreked, akkor már nem is akarunk tovább fejlődni. Ez az, ami sok magát olyan „maga módján” vallásosnak tartó embernél megfigyelhető: ragaszkodik a meglévő elképzeléseihez.
De a hitnek van egy következő állomása, a „tinédzser hit”, ami valójában azt jelenti, hogy nem veszek mindent készpénznek, és megpróbálok utánajárni a dolgoknak. Ez a kételkedő szakasz az egész életünkben jelen lehet: felteszünk kérdéseket, nem fogadunk el mindjárt adott válaszokat, vagy szépen összerakott teológiákat, hanem elkezdünk gondolkodni és a magunk feje után is megyünk. Azt hiszem, hogy nagyon izgalmas ez a tinédzserhit-állapot, amikor van merszünk megkérdőjelezni akár egyházi tanításokat is, hitigazságokat, szokásokat, mindenféle olyan teológiát, ami készen adatik a számunkra. A hit szerintem sohasem hittartalmaknak az elfogadása első renden. Szerintem nem ez a lényege a hitnek elsősorban, hanem az, hogy találkozunk. A hit az bizalmon alapuló kapcsolat. És ha ez működik, akkor minden, ami megtanulható, megérthető, megismerhető, az jön ezután. De nem ez az első. Nem attól vagyok hívő, hogy elfogadom az egyház tanítását bűnről, meg Szentlélekről, hanem, hogy elkezdem komolyan venni, hogy az Isten velem akar élni, együtt akarja járni velem a mindennapjaimat. És ettől nekem csak jobb lehet.  
De aki ezen a kétkedő szakaszon megáll, abból valószínűleg egy idő után ateista lesz, merthogy túl sok lesz a kérdése és kételye, és nem tud kikeveredni innen.
Viszont aki hajlandó továbbmenni, az eljut a felnőtt hitig, aminek a jelentősége, hogy felelősséggel jár. Hirtelen arra döbbenünk rá, hogy a hit az nem csak úgy magunknak van. Nem csak a magunk boldogságát építjük azzal, hogy megtudunk dolgokat, helyre teszünk magunkban kérdéseket, hanem elkezdjük ezt a hitet kifelé is megélni. Nagyon szép a magyar szó: a hit és a hitelesség remekül összekapcsolódik. A hiteles ember a hitéből merítve tud másoknak példa lenni, megválaszolni egy kereső embernek a kérdéseit, és belevinni őt egy mélyebb dimenzióba.
A felnőtt hit után is van egy újabb szakasz: az érett hit. Összegző és bölcs, és ebben a bölcsességben már benne van a korábbi életszakaszok tapasztalata, a megküzdött kérdések, az életünk eseményeinek a végiggondolása. Már nem akar mindent megmagyarázni, hanem egyszerűen csak elfogadja, hogy így ahogy van, ez jó. Ez egy nagyon izgalmas út, életünk legizgalmasabb kalandja.

- Sokan hisznek Istenben, sorsban, de legalábbis azt belátják, hogy „valami lehet ott fent”. De a Bibliával, a benne lévő parancsolatokkal nem tudnak mit kezdeni. Te hogyan hoznád közelebb a Bibliát az emberekhez?

- A Biblia egy nagyon furcsa könyvgyűjtemény: a hitünk elbeszélésének gyűjteménye. Olyan történetek, beszámolók, amelyekben emberek vallanak az Istennel való találkozásukról, és ezek nagyon sokfélék. A Biblia számomra nem egy olyan könyv, ami mindenekelőtt egy mérték, egy szabálygyűjtemény vagy egy igazodási pont, hanem egy olyan dokumentum, amiben valahogy az Isten tapintatos szeretete a lapok között megcsillan. Ha az elején kinyitom, akkor a teremtéstörténetről olvasok benne, ha a végén kinyitom, akkor arról, hogy az új teremtés milyen lesz. A két borító között lényegében az egész világnak a története benne van: keresések, fájdalmak, szomorúságok, örömök, Isten-tapasztalatok és emberi találkozások zajlanak sorban.
Ez a könyv az én életemre is egy párhuzam lehet, merthogy az én életemnek is van egy kezdete – megteremttettem - és van egy vége, ami az új teremtési részhez visz. Valójában én is olyan vagyok, mint a Biblia: belül a lapok elbeszélnek egy-egy történetet azzal, hogyan is éltem meg a személyes életemben, a mindennapjaimban az Istennel való találkozást, vagy hogy nem éltem meg, hogyan kerestem őt, vagy hogyan kerestem máshol, más dolgokban.
Az Ószövetség egy hatalmas gyűjtemény, ezer év alatt íródott, sok-sok féle tradíciónak az összeszövéséből. És ez az ezer év elég volt arra, hogy az élet szinte minden kérdése belekerüljön a Bibliába. A biztonság, a gazdagság, a bőség, az áldás, a hiányok, a félelem, a halál, tehát nagyon sok minden ott van benne, ami az életünk alap kérdéseihez tartozik. Nekem a szívem közepe az Ószövetség. Azok a mondatok a Zsoltárok könyvéből, amikor azt érzem, hogy ennél szebben, tisztábban nem lehet megfogalmazni azt, ami a bensőnkben benne lehet.