„Én nem vagyok karvezető, tehát azt a fajta izgalmat nem élem át egészen pontosan, hogy mit is jelent megtanítani egy éneket vagy egy szólamot a kottából. De mint pedagógus magának a versenyzésnek az izgalmait pontosan ismerem. Tudom, mit jelent felkészülni egy megmérettetésre, felkészíteni egy diákot vagy egy csoportot egy versenyre – akár hónapokon át, akár csak 40 percen át. Szerencsére ismerem azt a mámorító érzést is, amikor tanárként az ember diákja nyer, természetesen az nagyszerű. De azt az érzést is jól ismerem, amikor az ember hónapokon át felkészít, majd utána hónapokon át utókezel – a »nem nyerés« után. 

Érdekes volt megfigyelnem magamon, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé tartom szükségesnek a versenyzést, egyre kevesebb fontosságot tulajdonítok az ilyen eredményeknek. Egyre inkább csak a munka és a részvétel lett fontos, és sajnáltam, hogy a sok felkészítés és készülés után miért nem lehet örülni bármilyen eredménynek.

Ezért örülök annak, hogy idén már nem helyezéseket osztunk ki a gyorstanulási verseny eredményeképpen, hanem inkább megpróbáljuk elhelyezni a kórusok produkcióit saját magukhoz képest. Persze ez sem könnyű, mert magához képest nyilván mindenki igyekszik a legjobbat adni, mégis, az értékeléssel arra szeretnénk biztatni a résztvevőket, hogy lehet még fejlődni. Hogy érdemes fáradozni, mert az eredmény örömet okoz!”