„Nem egyháztörténeti visszaemlékezés írására vállalkozom, ezért választottam az önmagammal folytatott interjú műfaját” – olvassuk szinte a bevezető sorokban. S mindjárt hozzátehetjük: ma már egyháztörténet mégis, amit Benczúr László leírt.

Nemcsak azért az, mert életének és szolgálatának ideje ma már múlt, ha közelmúlt is. Még inkább azért az, mert „Laci bácsi” igazán „történelmi” korszakban élte le az életét. Mindemellett írásának értéke is egyháztörténeti munkává teszi öninterjúját.

Először arra gondolt, hogy ezt a címet adja írásának: Három püspök titkára voltam. Bizony, ezt is csak nagyon kevesen mondhatják el magukról.

Még annyit, hogy e sorok írójának alábbi emlékezése sem életrajz lesz, hanem inkább Benczúr László gondolkozásának, belső vívódásának követése – hiszen az interjúban önmagát faggatta. És maga is – ahogyan fogalmazott – „másképp gondolkozó” volt.

Benczúr László 1985-ben hetvenévesen ment nyugdíjba. Első öninterjúja ekkor született Mindnyájunknak el kell menni címmel. Először a Gazdagréti lakótelep egyik panellakásába költözött, majd második feleségével, dr. Kada Judittal a nyugdíjas lelkészek hűvösvölgyi otthona lett a lakóhelyük (az a lakás, ahol most ezek a sorok születnek). Az épületet fia, az ifjabbik Benczúr László építészmérnök tervezte. Laci bácsi sokszor mondta is az őt látogató fiának: „De jó benned lakni, járni!”

De kezdjük fiatalabb éveivel. A soproni evangélikus teológiára édesapja javaslatára iratkozott be. Ha arról a családi fészekről, amelyből indult, nem tudunk is sokat, azért az életének döntő helyszíne lehetett. Vallomása szerint a Bibliát konfirmációs kora óta olvasta. Hatással volt rá az „ébredési” Túróczy Zoltán konfirmanduskátéja és más könyvei, illetve a „modernista” Szelényi Ödön hittankönyve egyaránt. Teológuskorában mélyen megérintette Luther tanítása, majd humanista hatás alatt lett „másként gondolkozó”.

Itthoni teológiai tanulmányai befejezése után bázeli ösztöndíjat kapott. Karl Barthot, Oscar Cullmannt, Wilhelm Vischert hallgatta többek között – a teológusok tudják: ez a névsor sem mindennapi! Ehhez hozzátartozik, hogy korábban a kolozsvári egyetem hallgatója is volt. Ezért írhatta bázeli ösztöndíjasként: „Egykori kolozsvári évfolyamtársammal, Tőkés Istvánnal [a későbbi nagyváradi református püspök, Tőkés László édesapjával – K. L.] kerültem egy szobába.” Ekkor, ahogy írta, „puskaporos volt a levegő”.

Előzőleg már Finnországban is járt. Útközben majdnem letartóztatták őket. Lappeenrantában ő volt a tíztagú magyarországi evangélikus lelkészcsoport legfiatalabbja, neki kellett a magyar egyház életéről beszámolnia. Itthon akkor már valóban „forrt a levegő”. De nemcsak itthon. Bázelben is: „Teológustársaim az Aleumneumban szekrényükben tartották teljes katonai felszerelésüket, el egészen a puskáig” – írta Benczúr.

Ennél mégis lényegesebb, amiért ment: tanulni. A második világháború kitörésének időszakában vagyunk. És ekkor: „Barth felhívta figyelmünket, hogy az Atya jobbján is átszegezett kezű Jézusnak a kezében futnak össze a világtörténelem kusza szálai. Ez olyan erővel tárta fel számomra a később »kozmikusnak« nevezett Jézust, mint ahogy annak idején Luther diadalmas himnuszában zengett az »Erős vár a mi Istenünk«. Bátorságot öntött szívünkbe: nem szabad félni!”

Volt egy másik tanulságos útja, ösztöndíja is a svájci Bossey-ban 1947 februárjában. Fiatal éveiben már itthon megismerkedett az ökumenikus egyházi élettel. Kiemelkedő jelentőségű volt számára is a Fébé-egyesület hűvösvölgyi otthonában tartott ökumenikus konferencia.

„Leghatékonyabb hatások akkor értek, amikor 1947 februárjában, sok huzavona után, sikerült egyházunk küldöttjeként kijutnom újra Svájcba, a Bossey-i Ökumenikus Intézet fiatal lelkészek számára rendezett tanfolyamára.” Ekkor találkozott először Karl Barthtal és az azután nevessé vált Eduard Thurneysen lelkésszel. Megfordult Zürichben is, ahol Jung lelkész előadását hallgatta meg, s neki is üdvözlő szavakat kellett mondania. E helyütt sajnos nem sorolhatok fel mindenkit, akinek előadásait hallgathatta, többek között az akkori német Hitvalló Egyház küzdelmeiről már a hitleri uralom alatt.

Benczúr László számára égető kérdés lett a második világháború tüzében a zsidók üldözése. „Miképpen akarunk evangélikus lelkészként szolgálni, ha egy ilyen kérdésre… könnyelmű és meggondolatlan nyilatkozatokat teszünk? Nem félünk, hogy Isten büntetését zúdítjuk magunkra, egyházunkra és népünkre?” – írta.

Életútját talán pontosan nem követve említsük következő állomásként, hogy a ceglédi segédlelkészből budapesti angyalföldi lelkész és püspöki titkár lett. „Három püspök titkára.” Mennyire más volt a három püspök: Dezséry László, Ordass Lajos és Káldy Zoltán! Valahogy mégis mindhárommal bensőséges kapcsolatra tudott jutni – változásokkal vagy éppen változás nélkül?

Benczúr László a titkáruk volt a szó legszebb értelmében. Dezséry Lászlónak, aki akkor nyílt levelében változásokat követelt. Ordass Lajosnak is, aki pedig úgy ítélte meg: „megtántorodott”. És Káldy Zoltánnak, akinek a lelkészekkel szemben tanúsított magatartását kifogásolta, vállalva ennek következményeit is.

Másfél évtizedes titkári és sok évtizedes lelkészi szolgálata közben – amint tíz évvel ezelőtti cikkében Hafenscher Károly írta – „nehéz próbák után talpra tudott állni. Első felesége, Márta betegsége és halála, testvére tragédiája, családi problémái, egyre gyengülő látása és hallása mind új feladatot jelentett számára.”

László fia neves építész, egyházunk kerületi felügyelői tisztét töltötte be hosszú éveken át, András matematikaprofesszor, Erzsébet énekes, Márta informatikus, unokái művészek, matematikusok, zenei pályán tevékenykedők lettek.

A 2008. október 4-én elhunyt Benczúr László lelkészt Isten kezében tudjuk, emlékét szeretettel őrizzük.