Múltja van a reformmozgalomnak a katolikus egyházban

Evangéliumi katolicizmus – ez a kifejezés protestáns füleknek jól hangzik, hiszen az evangéliumi hit egyetemességét, katolicitását emeli ki és juttatja a protestánsok eszébe. De hogy római katolikus környezetben és füleknek ez mit is jelent, arra világít rá bőséges terjedelmű, bibliai alapokon nyugvó könyvében G. Weigel. Újabban a római katolikus egyházban az evangéliumi kifejezés a II. János Pál pápa 1990-ben kiadott, az evangélizációról szóló enciklikája óta (Redemptoris Missio) egyre inkább az evangélium szerinti missziót és megújulást jelenti. Mondhatnánk, szinte protestáns módon. De csak szinte, hiszen ez a missziói célkitűzés, a kontinentális méretű evangélizáció sajátos római katolikus hangsúllyal és nyilvánvalóan a római katolikus egyház megújulása érdekében történik.

A 21. században a „progresszív” katolikusoknak a reformagendája, forgatókönyve van sokaknak a képzeletében a szó hallatán. Hans Küng, aki a II. vatikáni zsinatról úgy írt, hogy az a kitűzött reformok és az újraegyesülés zsinata volt, igazából nem pontosította a reform fogalmának tartalmát. A New York Times is cikkezett a reformokról, illetve a vatikáni L’Osservatore Romano garmadával hozott cikkei is sokszor szólnak erről. Aztán a nemzeti szintű katolikus és protestáns sajtó is. Ki kritikusan, ki kevésbé. De ilyen alapossággal kevesen.

Mit jelentenek a reformok?

A könyv és a reformok egyik jelentős kulcsfogalma: növekedés elmélyülés által. A szerző az ellenreformáció igazi végét a pünkösdi Szentlélek által gerjesztett belső egyházi ébredésben látja. Erőteljes Krisztus-központúság, evangéliumi érdeklődés és lelkiség jellemzi az egyház megújításának ezt a belső mozgalmát. Az evangéliumi, igeszerű beszéd fontosságára is felhívja a figyelmet Weigel. Az ige és a sákramentumok, az evangélium és az elhívás összefüggéseit protestánsok számára már ismert módon fejtegeti. A korszellemmel szembeni evangéliumi mértékű kritikának fontos szerepet tulajdonít. A bibliai alapozású katolicizmus ugyanúgy fontos témája, miként a hierarchia és a belső elhívás összekapcsolása, hogy az egyházi szolgálat ne hivatal, hanem hivatás legyen. Az egyház közéleti szerepvállalásának nem politikai, hanem szolgálati hangsúlyú betöltését a bibliai hit szerves következményének tartja. Könyve második részében az evangéliumi katolicizmus reformtörekvéseinek tartalmi elemeivel foglakozik. Szembetűnő újdonsága írásának, hogy a papság reformjáról is ír. Ezt radikális, gyökeres, igazi tanítványságnak kell jellemeznie bibliai mérték szerint. A reformoknak az imádság, a prédikáció területén is meg kell mutatkozniuk. Azt is részletesen elemzi, hogyan hathatja át az evangéliumi lelkület és elkötelezettség, norma az üzleti, a politikai és a kulturális világot. A 12., záró fejezetben a pápaság evangéliumi igényű megreformálásának kérdésével is foglalkozik. Lehet-e a világegyházat egyszemélyes vezetéssel tovább vezetni, s mi lenne a kardinálisok evangéliumi kollégiumának, a közösségi vezetésnek az esélye a jelenlegi struktúrában? Lehet-e, s hogyan a római Kúriát megreformálni?

Katolikus-protestáns közeledés az evangéliumi mélységben való növekedés által

Valóban roppant aktuális, izgalmas kérdéseket vet fel Weigel, melyek az egész, 1,3 milliárdnyi világkatolicizmust feszítik belülről. Ezeknek biblikus, jó megválaszolása megnyithatja az utat nemcsak az ige szerint reformált római katolikus, hanem a jó 450 éve hasonlóképpen reformált protestáns egyházak jövőbeni még erőteljesebb közeledése, összefogása előtt. De ehhez mozdulnia kell a roppant, sok évszázados erőkkel és beidegeződésekkel lehorgonyzott hatalmas világegyháznak is – első renden lelkületében, aztán tanításaiban, gondolkodásában és cselekvésében - az evangéliumi mérték szerint. S mivel csak egy és egyetlen evangéliuma van a megváltó Úr Krisztusnak, ez az egy evangélium lehet kizárólagos alapja a jövőbeni nagyobb egységnek is katolikusok között és a protestánsok felé, a külső, „ökumenikus” kapcsolatokban. És itt aztán bőven lehet növekedni az elmélyülés által mindenkinek!

Reformkönyv – bibliai-e az egyház?

Igen jó felismerései vannak G. Weigelnek. Ezek egy protestáns teológusnak is dicséretére válnának. Vajon mennyire lesznek az új pápa számára értékesíthetőek ezek az evangéliumi felismerések? Figyelemre méltó a sajtóvisszhangja, az amerikai és nemzetközi fogadtatása az evangéliumi katolicizmusról írt reformkönyvnek. A The Weekly Standard szerint mindenkinek, akit egyáltalán érdekel a keresztyénség, olvasnia kell ezt a könyvet. A National Review szerint Weigel egyesíti munkájában a hívő ember spirituális látását és a történész szenvtelen elemző készségét. A The Economist szerint „elegánsan megírt kiáltvány” a könyv. Glasgow érseke szerint minden katolikusnak, kiváltképpen papoknak és püspököknek el kellene olvasniuk ezt a könyvet, amely az új evangélizációt megvalósító egyház belső profilját rajzolja meg. Az amerikaiak egyik pápaesélyese, Timothy Dolan New York-i kardinális fején találta a szöget véleményével: „A könyv olvasása túlvezet minket a hagyományos liberális-konzervatív, progresszív-tradicionalista, a II. Vatikánum előtti vagy utáni egyház látszatellentétein. Mindnyájunknak csak egy kérdése lehet: evangéliumi-e az egyház vagy sem?” Lám, a legfelsőbb egyházvezetői körökig felhatoló weigeli reformkiáltvány halló fülekre, látó szemekre is talál. Nem is kevésre. Most már ez a dilemma: lesznek-e cselekvő kezek, amelyek a reformokba bele mernek vágni? Abszolút nyilvánvaló, hogy az evangélium erre ösztönöz, az eljövendő Krisztus pedig az ige, a kinyilatkoztatás szerinti tényleges – egyéni és intézményi - megújulást várja el a jövő egyházától.

Beépülés helyett felépülés az ige kőszálán – ez a jövő egyetlen útja az egyházak előtt!

Kitűnő sillabusz a tennivalókról George Weigel könyve, amivel túllép mindenféle részleges vagy személyes-szűkkeblű érdeken, ezért itthon is érdemes lenne közr adni ezt a nagyszerű munkát. Ezután biztosan nem írna le senki George Weigelről a magyar sajtóban annyit, amennyit 2011. január 17-én az [origo] Nagyvilág rovatának cikke közölt: II. János Pál pápa életrajzírója új dokumentumokat talált arról, hogyan épült be a '60-as évektől a magyar titkosszolgálat a Vatikánba… George Weigel azt mondja, a magyar kormány a Vatikán diplomáciai nyitását arra használta, hogy átvegye az irányítást a magyar katolikus egyház fölött. A férfi által talált dokumentumok szerint 1964 után a legtöbb Magyarországon kinevezett püspök együttműködött a titkosszolgálattal, miközben a Római Pápai Magyar Intézet vezetői, valamint diákjainak fele is kém volt. A Vatikánba telepített ügynökök „az egyház nyitottságát kihasználva zavart próbáltak kelteni és hamis történetek kreálásával próbálták lejáratni a Vatikánt”.  

Napnál világosabb, hogy titkosügynökök beépülésénél sokkal, de sokkal fontosabb Weigel könyvének (is a) látomása arról, hogy felépül-e a reformok hiánya, illetve azok elmaradása miatt több tekintetben is gyengélkedő világegyház. Lesz-e a római katolikus egyház a 21. században evangéliumi lelkülettel az emberiség és a világkereszténység kovásza, erjesztője és sója, megtartója – a jézusi példázat szerint? Beépülés helyett felépülés, evangéliumi mértékű építkezés és egybeépülés – ez a jövő evangéliumi útja mind a katolikusok, mind a protestánsok számára. Mert ez a krisztusi út. Az ÚT…