Az alkalmon Hafenscher Károly, a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinatának lelkészi elnöke hirdette Isten igéjét az Útmutató kijelölt igéje alapján, a szőlőmunkások példázatáról. 

Hasonló a mennyek országa ahhoz a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek el ti is a szőlőmbe, és ami jogos, megadom nektek.  

Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig délután öt óra tájban is kiment, talált újabb embereket, akik ott álldogáltak, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott fel bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek el ti is a szőlőmbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a munkások vezetőjének: Hívd ide a munkásokat, és fizesd ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig.  Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. 

Amikor az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de egy-egy dénárt kaptak ők is. 

Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egyetlen órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. 

Ő pedig egyiküknek így felelt: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? 

Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. 

Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok? Vagy azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk? 

Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.

Hafenscher Károly prédikációja elején kifejezte afeletti örömét, hogy ez az evangéliumi szakasz is egy olyan rész a Bibliában, amely lenyűgözi őt, amellyel nem tud betelni, amely mindig tud újat hozni, felráz és élményt jelent. „Ez az igeszakasz emlékeztető, figyelmeztető - bátorító és örömöt szerző ige böjtelő kezdetén, hetvened vasárnapján” - mondta az igehirdető. 

„Emlékeztet arra, hogy Isten meghív, befogad és elfogad munkásaiként. Hát nem nagyszerű hír ez? Az ember emberségét az is meghatározza, hogy van-e munkája, hivatása, küldetése. Ott kezdődik az emberhez méltatlan élet bárki életében, amikor nincs munkája, nincs feladata, s csak cselleng a világban: „fölösleges vagyok” érzéssel, „nincs rám szüksége senkinek” tudattal. Jézus arról beszél, hogy a mennyei Atyánál mindenki megtalálhatja, megkapja az emberhez méltó, értelmes életet adó feladatot. Emlékeztet Urunk arra, hogy Isten hív. Lehet jelentkezni Nála. De ő akkor is hív, amikor mi megfeledkezünk róla, s a meghívás ismételten, névre szólóan megérkezik.”

Hafenscher Károly ezután kitért arra, hogy napjainkban a régen kereszténynek mondott és hitt Európa értékválságon megy át, gyökereit, tartópilléreit keresi, kémleli az utat, amely előre vihet. Európa egyházai, s benne a Leuenbergi konkordiát elfogadó egyházak felé is érvényes Isten hívása, küldése: „Nem lehetünk elfoglalva magunkkal. Nem válhatunk önféltő egyházzá. Küldetésünk van. Van munka az Úr szőlőjében. Fontos figyelnünk, mit kér és mit vár a világ körülöttünk, de még sokkal fontosabb ne feledkezzünk meg a Szőlő Uráról. Ő nem csupán munkát, ő hivatást ad. Küldetésünk van elmondani, hogy mik az igazi értékek és mire van szüksége a világnak.”

Az igehirdető ecsetelte azt is, hogy mit jelent a GEKE tagegyházaiként, összefogva, csapatban végezni a munkát: „Nem csak egymást tudjuk erősíteni, hanem hatékonyabban tudjuk beteljesíteni küldetésünket is. És így hiszem és vallom, hogy a GEKE tagegyházainak és egész közösségének küldetése van. Nem önsegélyező szervezet vagyunk, hanem a hivatásunkat együtt gyakorló, a feladatunkat együtt definiáló másokért élő közösség. Ahogy Bonhoeffer tanítja, az egyház csak akkor egyház, ha másokért él.”   

Ezután Hafenscher Károly elemezte azt, hogy arra figyelmeztet bennünket ez a kijelölt igeszakasz, hogy bár az Isten türelmes és folyamatosan várja az érkezőket, de a napnak egyszer vége lesz és az utolsó lehetőség múltával már késő lesz.

„A reformáció éppen azt tudatosította, hogy életünkben minden Isten kegyelmén fordul meg. Nem a mi teljesítményünkön, nem a mi ügyeskedésünkön, nem az elért eredményeken. Az igazi teljesítmény, a becsületesen ügyes élet, az elért valódi eredmények az Istennel rendezett kapcsolat, a vele való életközösség következménye. Ebbe kegyelembe kapaszkodhatunk, erre építhetünk. De a kegyelem egyházában oly sokszor félreértjük azt, mi is a kegyelem. Igénkre utalva így fogalmazhatunk: a kegyelem az, hogy Isten még hív, még nincs vége a napnak, meg kell hát hallanunk a hívó szót. A kegyelem nem arról szól, hogy büntetlenül eltékozoljuk a kínálkozó alkalmakat, éljük az életünket, s Isten annyira jó, hogy még a nap múltával is, a végleg elszalasztott lehetőséget is jóra fordítja, majd megbocsát, hiszen neki az a dolga. Nem. S ez a „NEM” ez különösen és elsősorban nekünk szól, nekünk, akik ismerjük ezt a példázatot, nekünk, akik már számtalanszor hallhatták a hívó szót, nekünk, akik tudjuk mi és ki vár ránk. Megkaptuk az első nagy hívó szót keresztségünkben, hangzott a tanítás hittan órán, konfirmáción, hangzott az ige a templomban nem egyszer, nem kétszer, megszólított személyes beszélgetésekben, emberek egyszerű tanúságtételében, Istenről bizonyságot tevő szavában. Szinte megszámlálhatatlan alkalommal hívott már az Isten. Ez a mi különleges helyzetünk, ez a keresztény ember kiváltsága. Erre is igaz, amit Jézus így fogalmaz: akinek sok adatott, attól sokat várnak el. Nagyon sok lehetőséget adott már az Isten, s ezért többet vár el. Ne azt kérdezzük, amit János, ott a feltámadás történetének végén a másikra mutogatva kérdezett: „hát ezzel mi lesz”. Jézus ott is azt mondja: „te kövess engem”. Nekünk hangzik az Isten munkájába hívó szó, s ma hangzik hozzá a figyelmeztetés: múlik a nap, múlik a kegyelem ideje.”

Az igehirdető szerint ez az isteni ige örömöt adó ige is egyben: „Johann Sebastian Bach erre a vasárnapra – 1724 hetvened vasárnapjára – írt kantátájában (BWV 144) feldolgozta a szőlőmunkások példázatát. A nagy nyitókórusban – mint legtöbb istentiszteleti kompozíciójában – egy mondatot emel ki, a számára legfontosabbat, s azt énekli bele evangéliumként a gyülekezet fülébe, szívébe: Menj, vedd ami a tiéd.”

Hafenscher Károly hangsúlyozta, hogy a példázatból nagyszerűen kitűnik, hogy nem valamicskét, nem éhbért, nem valami könyöradományt ad az Isten. Az egyet, az egészet, a teljeset – mindenkinek. 

„Tudom, nagy igazságérzetünkben, a demokratikusnak álcázott kapitalizmusban nem ez a szokás. A szakszervezetek is tiltakoznának az Isten, a szőlősgazda eljárása ellen. Menj ki a szőlőmbe, és ami jogos, azt megadom nektek – mondja a szőlősgazda. És ugyanazt adta a reggel érkezőnek, meg a délbe beállónak, és a csak utolsó órában dolgozónak. Menj, vedd ami a tiéd. Mert Isten nem bérszámejtő, nem díjazással motiváló gazdánk, Isten mindent meg akar nekünk adni. Már az is ajándék, hogy nála, vele dolgozhatunk. S minél hosszabb ideje, annál nagyszerűbb. Önmagában jutalom! De a végén mégis többet ad, mint megérdemelnénk, mint amire rászolgáltunk: az egy egészet adja. Mi nem azért hiszünk, s nem azért vállalunk aktivitást az Isten munkájában, mert az jó üzlet, mert megéri. Mi teljes életet élhetünk vele, s a nap végén azzal, amit Tőle kaptunk. Menj, vedd ami a tiéd. A miénk az örök élet, amit Isten készített nekünk. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, Isten azt készítette el az őt szeretőknek.” Ennél az egynél nem is kell több. Ez elég.”