Az ünnepi harangszóra mintegy 40 kisgyermek vonult fel a lelkészek, Pángyánszky Ágnes, Liszka Viktor, Keveházi László vezetésével, s ünnepi menetben vitték fel egészen az oltárig kezükben egy-egy kosárkával az idei sokszínű termést. Azt lehet mondani, hogy az oltár és tere megtelt a hálaadási terményekkel, adományokkal. Az „oltári szolgálatot” is a gyermekek végezték, ők mondták el sorban az imádságokat, a szép hálaadó zsoltárokat a lelkésznő és a kántor, Keveházi Márta irányításával. 

Az igehirdetés textusa most a Miatyánknak ez a kérése volt: „Mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma.” Ez az imádság alázatra, bizalomra, a közösség gyakorlására és nem utolsósorban hálaadásra akar indítani bennünket. Ahogy Luther Márton írta Kátéjában: „Mindezért én neki hálával és dicsérettel tartozom.” Ezért hangzott befejezésül az ifjúsági ének sora: „Kérünk, adj még hálás szívet is.” 

A gyülekezet valóban hálás szívvel vette az úrvacsorában kapott „kenyeret és bort”, Krisztus testét és vérét. A templom hálás szívekkel telt meg ezen a napon. 

Az ünneplő gyülekezet nagy része együtt maradt az istentisztelet után is „gyülekezeti ebédre” az alkalomból. Ezt az alkalmat tette aztán valóban ünnepivé a szolnoki gyülekezet ének és zenekara reformációi emlékezésével, Győri Péter Benjámin lelkész vezetésével. Igazán hálára, újult hitre indította szívünket a befejező „Erős vára mi Istenünk” éneklése. 

De ekkor teljesedett ki, vagy be igazán a hálaadás. Ugyanis közben megjött Krámer György lelkész is, aki délelőtt a Pestmegyei Egyházmegye espereseként Gyömrőn és Maglódon szolgált a templomaik megújítása alkalmain. A Krámer házaspár éppen tizenöt éve szolgák a pilisi gyülekezetben. Talán nem megszokott lehetőségként az egyik előd lelkész és gyülekezeti felügyelő (Kispál Károly nyugalmazott tanító) köszöntötte az utódokat, és a volt lelkész felolvasta dr. Fabiny Tamás püspök kedves, köszöntő levelét is, aki nemcsak a pilisi, hanem az egyházmegyei, egyházkerületi, és a Hittudományi Egyetemen végzett szolgálatukat is megköszönte.

Megható volt látni, amikor a hálás gyülekezeti tagok sorban „járultak” a lelkészházaspárhoz, egy-egy öleléssel, kézszorítással, testvéri csókkal. S az is megrendítő volt, ahogy a 15 éve ott szolgáló gyülekezet lelkészházaspárja, megindult szívvel, könnyes szemmel köszönte meg a megemlékezést. 

Az egész napi ünneplésben nemcsak a gyülekezet szeretete, hanem hálás szíve is benne volt.