– Hol szolgáltatok eddig és hogyan jutottatok Nógrádba?

János: 1997-ben fejeztem be teológiai tanulmányaimat a hittudományi egyetemen, és esperesi kérésre Tótkomlósra kerültem, ahol két évet töltöttünk feleségemmel, s közben megszülető első fiunkkal. Az Úristen úgy hozta, hogy váratlanul, de a legjobb időpillanatban kaptunk egy telefonhívást a szügyi lelkészi állás megüresedéséről, s azt megpályázva kerültünk Nógrád megyébe 1999. augusztus végén.

– Hogyan emlékeztek vissza a nógrádi évekre?

Júlia: Meleg szeretettel gondolunk a Nógrád megyében eltöltött évekre, sőt, „otthonként” még mindig Szügyöt, Csesztvét, Mohorát és Patvarcot emlegetjük, ami nem véletlen, hiszen három kisebb fiunk itt született, a legidősebb is mindössze egy éves volt, amikor Tótkomlósról Szügybe költöztünk. Tizenöt év nem múlik el nyomtalanul, főleg, ha ilyen gyönyörű, csendes, hegyekkel körülvett, barátságos falvakról van szó. Másrészt ez idő alatt nagyon sok embert megismerhettünk, akiket mélyen a szívünkbe zártunk. Azt nem mondhatom, hogy mindig minden könnyű lett volna, de soha nem volt olyan helyzet, amiben az Úr magunkra hagyott volna. Sőt, minden képzeletet felülmúló szeretettel oldotta meg nehézségeinket. A szolgálatok is sokrétűek és színesek voltak, ezek által is rengeteg tapasztalattal gazdagodhattunk.

János: Régi álom teljesült, mert indulásomkor az fogalmazódott meg bennem keresztapám példáját is látva, hogy „szeretnék Nógrádban szórványlelkész lenni”. Gazdag éveket tölthettünk itt. Sok feladattal, örömmel, nehézségekkel is. Sokat formált rajtunk az itt eltöltött tizenöt év.

– Mit tartotok a nógrádi gyülekezetek erõsségének, gyengeségének?

János: A hagyományaikhoz való ragaszkodást emelném ki. Ez egyszerre erősség és bizonyos esetben gyengeség is. Megtartó erő a legnehezebb időkben is ez a fajta hûség, ugyanakkor sokszor az élő ige egyértelmű üzenete elé kerül, azt eltakarja, s ez hátrányosan hat a gyülekezet és a hívek lelki életére.

Júlia: A Nógrád megyei gyülekezetek jellemzően nem nagy létszámúak, viszont annál lelkesebbek, összetartóbbak. Ezt láttuk már a gyerekeken és a fiatalokon is, arányaiban jóval többen, és hűségesebben vettek részt a nekik szervezett alkalmakon, szolgálatokban, és a felnőtt gyülekezet templomlátogatási szokásai is kiemelkedően jók az országos átlaghoz képest. Viszont azt folyamatosan tapasztaltuk, és ezen változtatni sem sikerült a tizenöt év során: nem nagyon merik elhinni, hogy kis gyülekezetként is fontosak, értékesek Isten szemében, hogy az Úr nem a statisztikai adatokat, hanem a szíveket vizsgálja.

– Hol és hogyan folytatjátok?

Júlia: Az idei év tavaszán meghívást kaptunk a Pilisi Evangélikus Gyülekezettől, megüresedett lelkészi állásainak betöltésére. Az imádságban Isten elé vitt kérdésünkre egyértelmű választ kaptunk: tovább kell mennünk, mert nyitott ajtót adott elénk az Úr. Va- lóban nem volt semmi akadály, így ha nem is könnyű szívvel, de hittel igent mondtunk a pilisi szolgálatra. Abban az értelemben is válasz volt ez a hívás imádságainkra, hogy szerettünk volna olyan szolgálati helyet találni, ahol mindkettőnkre, férjemre és rám is egyaránt szükség van. A szügyi gyülekezet és fíliái pedig az utóbbi években több tekintetben is megújultak, megszépültek, megerősödtek, így jó szívvel adjuk át utódunknak, ránk pedig már új, és – az már most is látszik – nagyon nehéz feladatok várnak.