A gazdag történelmi múlt mellett kultúrák találkozása jellemzi ezt az apró államot. A lakosság zöme természetes módon beszél három nyelvet: a franciát, a németet és az utóbbi egyfajta dialektusát, a közelmúltban ön- álló nyelvként elismert luxemburgit. Az óvodában luxemburgiul beszélnek a gyerekek, az általános iskolában német, a gimnáziumban francia az oktatás nyelve.

A magyar helyesírás úgy különbözteti meg az országtól a fővárost, hogy utóbbit ou-val írjuk. Nos, Luxembourg igazi multikulti világ, hiszen itt működik számos meghatározó európai intézmény. Szinte hihetetlen, de a főváros lakosainak több mint fele külföldi. Közöttük pedig alighanem ezernél is többen vannak magyarok.

Egy egészen rendkívüli közösséget, a helyi protestáns gyülekezetet látogattam meg feleségemmel együtt március 15-ének ünnepi hétvégéjén.

A különlegesség az, hogy nincs helyben lakó lelkészük, éppen ezért önszerveződően tartják alkalmaikat: kéthetente istentiszteletet, továbbá bibliaórát, gyerekfoglalkozásokat és történelemoktatást. Zsinati megbízással évente négy alkalommal Petró László református lelkipásztor szolgál közöttük. Alapító lelkészüknek dr. Remport Pétert tekintik, aki – brüsszeli szolgálata idején – rendszeresen megtette a közel háromórás autóutat, hogy felkutassa az itt élő reformátusokat és evangélikusokat. Miután azonban belga gyülekezetbe került (ám a hitoktatást egy ideig azért Skype-on folytatta), a közösség vagy önállón szervez alkalmakat, vagy Magyarországról hív meg lelkészeket.

Programunkat a Luxemburgi Protestáns Egyház vezető lelkészénél, a württembergi származású Volker Staussnál tett látogatással kezdjük. Nagy örömömre egykori fasori tanítványommal, Dusaucy-Rapp Katalinnal is találkozom nála, aki most brüsszeli diplomataként Luxemburg ügyében is illetékes. Amikor bő húsz évvel ezelőtt Lukács evangéliumából felelt nálam, nem hittük volna, hogy egykor majd ilyen minőségben találkozunk.

Most éppenséggel ő tanít engem: amolyan gyorstalpaló keretében elmondja, hogy a nemrég hatalomra került liberális kormány miként változtatja meg a vallásügyi törvényt. A lelkészek mostantól nem lesznek köztisztviselők, az iszlám is bevett vallásnak számít, és a hit- és erkölcstan helyett egy felekezetektől független, úgynevezett „értéktant” vezetnek be az iskolában.

Katalin elintézi azt is, hogy ottlétünk során interjút készítsen velem az ország legnagyobb példányszámú napilapja, a Luxemburger Wort.

A fővárost rövid séta során ismerhetjük meg kissé. Kalauzunk az említett protestáns egyház konzisztóriumának tagja, egyben hivatásos idegenvezető. Az ismerkedést a belvárosi protestánstemplomban és altemplomában, a számos apáca csontját rejtő kolumbáriumban kezdjük. Majd vezetőnk sorra mutatja a patinás épületeket, és közben ontja a sztorikat a mai luxemburgi társadalomról. Kisebb-nagyobb pletykákat oszt meg velünk a nagyhercegi család tagjairól, aztán elmondja, hogy a melegségét nyíltan vállaló miniszterelnök házasodni készül. Megtudjuk továbbá, hogy Luxemburgban ugyan általában nagy a drágaság, de a csekély adótartalom miatt olcsó az alkohol, a cigaretta és az üzemanyag. Emiatt aztán – főleg a határok mentén – egy-egy faluban akár tizenöt benzinkút is található egymás mellett.

Sétánk végén egy kávézóba térünk be. Jellemző a kis ország természetességére, hogy a szomszéd asztalnál a parlament elnöke ül fesztelenül feleségével. Meglepetésünkre a pincérlány magyar: egy franciaországi faluból ingázik, mivel ott olcsóbb a szállás.

Rövid, de sűrű programmal gazdagított ottlétünk során megismerhetjük, kikből is áll a magyar protestáns gyülekezet.

Először is ott van – mint a világban szinte mindenhol – az ’56-osok nemzedéke. Ők a luxemburgi magyarság kisebbségét alkotják. Az egyház mellett fontos számukra a kulturális alkalmakat szervező Munkácsy Kör. A névadó egy ideig Luxemburg egyik kastélyában élt, ide is nősült. (Hozzá hasonlóan öregbítette itt a magyarok hírnevét Liszt Ferenc: a belváros egyik házának falán kétnyelvű tábla hirdeti, hogy a művész ott adta élete utolsó zongorahangversenyét.)

Második hullámban azok a magyarok érkeztek Luxemburgba, akiket az elmúlt rendszerben megbélyegző kifejezéssel disszidenseknek neveztek. Így beszélgetek hosszasan egy házaspárral, ők 1988-ban érkeztek. A férfi elmondja, milyen szívélyesek voltak vele a hatóságok: a barátságos ügymenet végén személyesen a miniszter írta alá a munkavállalási engedélyét. Ma széles körben ismerősen cseng az akkori munkaügyi miniszter neve: Jean-Claude Junckernek hívják.

A főváros magyarjainak – és így a gyülekezetnek – túlnyomó többségét azok teszik ki, akik a különböző európai intézményeknél vállaltak munkát. Csak magyar fordítók százan vannak! Egészen megindított, hogy e többnyire fiatal értelmiségiek mennyire törekednek arra, hogy gyülekezetté szerveződjenek. Ennek megfelelő formája szerintük az egyesület.

A strasseni városrészben, a Place des Martyrs-on bérelnek egy katolikus templomot, ahol az istentisztelettel párhuzamosan gyerekfoglalkozást is tartanak. A közösség egyik vezetője Magyar István, aki feleségével, Monikával együtt önzetlenül és óriási energiákat mozgósítva szervezi az alkalmakat. Evangélikus papgyerekként minden részletre kiterjed a figyelme, kezdve az egyházfi teendőktől a levelezésen keresztül a hirdetésekig. Az egyesület pénztárosa, Várhegyi Miklós is evangélikus. Örömmel elevenítjük fel, hogy az 1980-as években egy gyenesdiási ifjúsági konferencián találkoztunk.

Az istentisztelet és a hozzá csatlakozó március 15-i megemlékezés komolysága után felszabadultan vagyunk együtt a gyülekezeti teremben. Sorra találkozunk a közösség meghatározó tagjaival. Örömünkre a magyar katolikus közösségből is szép számmal eljöttek, hiszen a szórványban talán könnyebben eltűnnek a felekezeti különbségek.

Ádám és Detti például azt köszöni meg, hogy nagyböjti önvizsgálatukhoz milyen nagy mértékben hozzájárult a hallott igehirdetés. Bori és Attila – akik előző nap otthonukba is befogadtak – fiatal házasként ugyancsak itt vannak. Egy fiatalasszony Erdélyből, az egyik házaspár a Felvidékről származik. Elmondják, hogy – a kettős állampolgárságnak köszönhetően – egy kárpátaljai magyar munkatársuk is van.

Külön élményt jelent egy egykori bencés diák, Baranyai Balázs megismerése. Otthon történelemtanár volt, itt egy fordítóiroda titkáraként dolgozik. Az istentisztelet előtt kicsiknek, azt követően pedig nagyoknak tart történelemórát. Egészen hatása alá kerülök annak, hogy a luxemburgi iskolások valósággal isszák a szavait.

István, a főszervező is boldog, hogy ilyen sokan vannak. „Nagyobb teremre lesz szükségünk!” – mondja lelkesen. Bárcsak sok hazai gyülekezetben hangozna el egy-egy ilyen mondat!

A szórványmagyarságot általában e bibliai mottó jegyében látogatom meg: „Menj és nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj!” (1Móz 37,14) Örömmel adom hírül: Luxemburgban élnek és élni akarnak testvéreink és a nyáj. Gondoljunk rájuk imádságban!