32 hetedikes diák. Kamaszok. Mutáló fiúk, serdülő lányok. Vadonatúj, egységes hófehér ruhában. Hármas oszlopban vonulnak a templomba. Előttük az iskolalelkész, mögöttük a mentoraik és a presbiterek, végül az igazgató lelkész. Bekerítve. Hangosan szól az ének, az ő hangjuk bátortalan. Ékes rendben megkeresztelnek közülük ötöt. És folyik a víz a hajukon, homlokukon, arcukon. Majd nagy félkörbe állnak, és mondják a nevüket. Ki hangosabban, ki halkabban. És ismétlik a hitvallás szavait: „…mindhalálig, ámen.” Három körben térdepelnek az oltár elé, és nyújtják jobbjukat mindannyian. Hallják az áldó igéket. Van, aki el is mosolyodik rajta: talált. Aztán még jobban bekerítve találják magukat. Mert mögéjük állnak a „konfirmandus mentoraik”. Tanárok, presbiterek, felnőttek, idősebb diáktársak, lelkészek. Akik szeptember óta kísérték őket. Imádsággal, barátsággal, bátorítással. Nemhiába. További három társukért még ezután is fontos lesz imádkozni. Ők most nem konfirmáltak. Reméljük, később beérik majd az ő lelkükben is az elvetett mag. Elől a fiatalok sora, mögöttük a mentoroké. Vállukon nyugvó kezek. Nehéz kezek. Simogató kezek. De ezek nem tanárok kezei, nem: testvéreké! Idősebb testvéreké. Akik éneklik a Confirmat. Együtt. Imádsággal, áldó érintéssel. A Szentlélek Istenre bízva őket. Megtörtént.

Azután mindenki leül. Csak az iskolalelkész lép az oltártérbe. Ekkor a hozzátartozók közül többen is az órájukra néznek. 10.45. „Ajaj! És még csak most kezd prédikálni!?!” Ráadásul az Ószövetségből olvas. Salamon templomszentelési imádságából. Ám furcsa mód csak három dolgot említ. A templomot, a közösséget, és az egyént. Akiékért egykor a templomépítő király imádkozott, sok dologban hasonlítanak hozzánk. Templomban vagyunk mi is, a családunk is itt van velünk, és egyenként mindannyian. Aztán lehajol, és felemel egy fehér fonalköteget, és rábízza egy férfiemberre, aki kilépve a padból átveszi tőle.

Majd a pirosat egy fiatal mentornak adja, a türkizt pedig egy hitoktatónak. Az igehirdető gyengének, kócosnak, szánalmasnak nevezi az összevissza fonalakat. Majd a hajfonatkészítést említi. S megkéri a három segítőjét, haj módjára fonják össze a három fonalköteget. Míg ők kerülgetik egymást a két és fél méter hosszú fonalakkal, a lelkész gyermekkori ügyetlenségét említi. Hiába akarta anyukája haját befonni, a két kezében lévő tincsek mindig szétcsúsztak. S beszél az említett hármas egység fontosságáról. A templom, a család és az egyének összefonódásának lehetőségéről, erejéről. Közben elkészül a háromszín-fonat. Már hiába akarná bárki széttépni, nem bírná. Már nem is olyan kócos. Sőt, amint az oltárkerítés két szélére rögzítik, középen smile-t rajzol a gyülekezet elé. Mintha csak az Úr Isten mosolyogna a gyülekezet felnőtt, és frissen konfirmált közösségére. Ehhez térdelve vették első úrvacsorájukat a fiatalok, és követték őket még vagy százötvenen. Az igazgató lelkész, és egy vendég lelkésznő szolgálata által. A himnusz és az áldás után csoportos fényképek készületek. Sok büszke szülő emelte magasba telefonját és fényképezőgépét.

Valami történt. Hogy valójában mi is, azt talán ők sem, és gyermekeik sem tudják pontosan megfogalmazni. De az biztos, hogy van mit, és van kit fényképezni.

Hiszen valami valóban történt.

Az orosházi evangélikus gyülekezet gyarapodott 32 fiatallal. Akikért lehet tovább imádkozni. Akikre lehet számítani. Akiknek át lehet adni az evangélium drága kincsét. Kérjük és reméljük, hogy hűséges lelkekre talál!

Képgaléria: