Csendes áhítattal hallgatni

A Rákospalotai Evangélikus Egyházközség tagja és presbitere vagyok. Pár évvel ezelőtt született meg az ötlet idősebb és tapasztaltabb testvéreink fejében, hogy alakítsunk újból egy imaközösséget, merthogy régebben működött már ilyen. Lelkészünk, Ponicsán Erzsébet meg is hirdette, hogy fél órával a következő istentisztelet előtt együtt imádkozhatunk egymásért a gyülekezeti termünkben. Vasárnapról vasárnapra összejött egy kis csapat, akik megfogalmazták személyes és közös imáikat egymás előtt. Volt olyan tag, aki soha nem szólalt meg, csak csendes áhítattal hallgatta mások imáit. Eleinte én is inkább csak a „megfigyelők” táborához tartoztam, de aztán egyre jobban belejöttem, és volt úgy, hogy már alig vártam, hogy megosszam gondolataimat a testvéreimmel. Sajnos a vírushelyzet az utóbbi időben megakadályozta a közös imádságokat, de bízunk benne, hogy hamarosan újból együtt adhatunk hálát az Úrnak kis közösségünkért. Erős vár a mi Istenünk!

Szűcs Jutka

Szívből jövő mondatok

Egy olyan családban, ahol egyedül vagy istenhívő, bőven van feladat az imádkozás terén. Reggel átgondolom a napomat, és ez szinte észrevétlenül átmegy fohászba. Napközben is akad olyan szituáció, hogy szükséges Istenhez szólni egy-egy mondattal. Hallasz egy hírt a rádióban, jön egy Messenger-üzenet a gyermekedtől, és máris kéred a segítséget. Tudod, hogy soha nem hagynak magadra. Este, lefekvéskor csokorba szedem a „kedvezményezetteket”. A legfontosabbak a gyerekek, aztán a nagycsalád. De sorra kerülnek a barátok, mikor kinek van szüksége a közbenjárásomra. Vannak alkalmak, amikor egy közösség összekapaszkodik egy célért az ima erejével. Én a részemet a nap végén teszem hozzá. Isten hall tőlem hitvallást fennhangon, dicsőítő és könyörgő gondolatokat mormolva, de fontos a saját szavakkal megfogalmazott beszélgetés is. A cél számomra, hogy egy közösség előtt fennhangon tudjak értelmes, szívből jövő mondatokat mondani Istenhez. Egyszer már majdnem megszólaltam…

* * *

Életem legnehezebb időszakának elején jártam akkor. Harminc éve tartó, megkopott házasságomból kifelé kacsingattam. Persze előbb kiderült, mint szerettem volna. A feszültséggel, stresszel teli napokban sűrűbben beszélgettem Istennel, őhozzá menekültem. Úgy éreztem, ő megért, mert mindent tud. Egy havas téli reggel, munkába menet megálltam a város egyetlen keresztjénél. Senki nem járt arra, még nem is világosodott. Nehezen tudtam meggyújtani a gyertyát a hideg szélben. Összekulcsolt kézzel imádkoztam megerősítésért, elfogadásért, a szerelemért… Sok év telt el azóta, ma is az első házasságomban élek. Az ima életem fontos része, de annál a keresztnél nem gyújtottam több gyertyát…

Pék Istvánné Nóra

Átkarolt és felemelt az Isten

Sírtam, és azt kérdeztem Istentől: miért? Pedig a nyári elhívásom erős volt. Nem kételkedtem benne: lelkész leszek. Januárban felvételiztem is az Evangélikus Hittudományi Egyetemre.

„Örömmel értesítem…” – kezdtem olvasni a felvételieredményemről szóló levelet. Örömömben sírva fakadtam. Aztán továbbolvastam az e-mailt. Kiderült, hogy az egyetemre felvettek, de (a több részből álló felmérés alapján) arra nem találtak alkalmasnak, hogy majd később, az alapozó képzés után a lelkészi specializáción végezzem a mesterképzést.

Nem lehetek lelkész…

Az öröm könnyeit magukkal sodorták a fájdalom könnyei. „Miért? Miért? Miért?” – kiáltottam megtörten Istenhez. Kérdezve imádkoztam, imádkozva kérdeztem, hogy miért tette ezt velem. Könyörögtem, hogy mondja meg, mi a szándéka velem.

Miközben az értelmem hasztalan próbálta feldolgozni a csalódást, soha nem éreztem magamhoz közelebb az Úr féltő szeretetét. Átölelt, és kibélelt önmagával, belém helyezve az újratervezés megnyugtató reményét. Hogy azért, mert van hitem, mert mások előtt bizonyságot merek tenni róla, még nem biztos, hogy jó lelkész lennék, a szolgálat más helyére szán engem. Tanáraim és csoporttársaim által Isten ebben erősített meg az elmúlt hónapokban.

Engedett a földre zuhanni, de nem engedett el. Vigasztalt, amíg sírtam, majd átkarolt, és felemelt.

„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsolt 25,4–5)

Balczó Mátyás