„A zuhanó repülőn nincsenek ateisták!” – talán ezerszer használtuk már ezt az elcsépelt közhelyet, pedig a jelentése nagyon igaz.

Én nagyon messziről érkeztem. Nem méterben, yardban, fényévben értve ezt, hanem lélek szerint. Olyan helyről, ahol nem volt sem szokás, sem pedig szükség az imádság. Alig merem leírni, de még tiltottak is minden ilyesmit.

Most mégis itt ülök a billentyűzet felett, és az imádsághoz fűződő személyes kapcsolatomról írok.
Mert mégis ideértem.
Mert mégis csak felfedte magát egyszer a dolog.
Mert én is megtapasztaltam, hogy kész, kifújt, nincs több lehetőség, sem segítség emberi ésszel felfogható és indítható módon.
Mert én is voltam egyszer „zuhanó repülőn imádkozó ateista”.
Mert én is elmondtam életem első imáját.
És mert rájöttem, hogy amit személyes sikernek tartottam, az egy felülről érkező kéznyújtás volt. Válasz első elzokogott, eldadogott imádságomra.

Azóta megváltozott az életem. Nyertem. Nyertem!

Bár időbe telt, amíg új életem kialakult, ma már úgy tekintek az imádságra, mint olyan bizalmas, belső, felfelé futó beszélgetésre, amely eligazít az életemben, könnyít a bánatomon, segít helyes utat lelni, és megtanít bízni, elfogadni, elfogadva lenni, és ebben létezve élni.

Ma már a munkámnak is része az imádság. Gyülekezeti nővérként szolgálva napi lelki és szolgálati lélegzetvételem is ez. Egy ideje észrevettem, hogy imádsággal lépek be egy szükséget szenvedő ember életébe. Nemcsak „bemosakodás” ez, hanem Istenhez induló kérés erőért, szeretetért, bölcsességért, jó meglátásért. Kijőve a szenvedőtől pedig a háláé a szó. Mert mindig van miért.

Gyülekezeti nővérként – „békeidőben” – hivatásgondozó napot is tartok. Ilyenkor a szociális ágazatban dolgozókkal együtt megbeszéljük tapasztalatainkat, és körbejárunk egy témát. Az első ilyen alkalom középpontjában a felfelé mutató kapcsolat és az imádság állt. Tudtam, hogy nem mindenki tart ebben velünk, és nem mindenki halad ebben egyformán. Mit is mondhatnék erről? – gondolkodtam. Végül prof. dr. Bagdy Emőke gondolatait idéztem:

„A mi elhanyagolt, nyugati kultúránkban semmibe vett, nem tréningezett, és nem kiművelt jobb agyféltekénkre az imádkozás csodálatos hatással van. (Ha másképp nem is gondolunk rá, már csak ezért is érdemes felfigyelni rá, és élni vele.) Ilyenkor az ember belép a belső figyelem állapotába, ahol átadja magát mindannak, ami vele történik, megzabolázza a gondolatok csapongását, és megteremti a kapcsolatot önmagával, a saját világával. Tudományos bizonyítékok támasztják alá, hogy a tökéletes, éber jelenlét rendszeres gyakorlása olyan hatékonyságú, hogy az ember stresszbetegségekből gyógyszeres kezelés nélkül, saját maga meg tud szabadulni. Az imapszichológiának ma már tengernyi szakirodalma van, így jól tudhatjuk, hogy imádkozás közben a bal és a jobb agyfélteke között olyan különleges harmónia jön létre, ami éber, tudati állapotban nagyon ritka, és erre az összes szervünk rendkívül hálásan reagál. Hatására helyreállító, úgynevezett reparatív folyamatok indulnak el a szervezetünkben. Tehát aki (vallásos) és imádkozik, az ráeszmélhet arra, hogy ezzel az egészsége helyreállításáért is igen sokat tesz.”

Mióta megismertem ezt az elméletet, attól kezdve magam is figyeltem mind a testemre, mind a lelkemre, mind az agyamra imádkozás közben. Érzékelhető volt a hatás! Magam is felfedeztem, hogy az imádkozás feltétlenül testünk-lelkünk tartozéka.

Nos, kell ettől jobb, meggyőzőbb érv arra, hogy az imádság ahhoz hasonló felfrissítő lélegzetvétel, mint mélyet szippantani a tiszta hegyi levegőből? Ápolóként, egyénként, egyszerű emberként naponta csodálom ezt a bizonyítékot. Mert tényleg így vagyunk teremtve. Ettől élünk. Éljen vele mindenki!

Korábbi, Rogate vasárnapi írásunk itt található: Mindennel Istenhez „futhatunk”