A betűket, az írást és az olvasást csak tízéves kora körül, egy télen, alig néhány hét alatt apja segítségével elsajátító ifjú hirtelen került el falujából, a színmagyar Egyházashetyéről a javarészt német ajkú Sopronba, ahol vidékiként gyorsan kellett alkalmazkodnia a németes-polgárias világhoz, illetve a tanintézet vasszigorú szabályokat és fegyelmet követelő közegéhez.

Ha tehette, a soproni művelt, szép német lányok társaságát kereste, akiktől költeményeket, dalokat előszeretettel tanulhatott, s talán verselésének kezdetei is ide vezethetők vissza. Kiválóan megismerte a latin és a német nyelvet, alapító tagja lett az első magyar nyelvű diák-önképzőkörnek, a Nemes Magyar Társaságnak. De a soproni diákélet nem tarthatott sokáig. Megszökött, katonának állt. Apja rendesen meg is orrolt a tanulmányait félbe hagyó fiára, pedig az ekkorra már római és görög mitológiákat falt, Horatiusért lelkesedett. Végül aztán a "szabadság" felé menekült: feleségül vett egy tizennégy éves nemes-lányt, Dukai Takách Zsuzsannát, s ezzel hamar megteremtődtek az önállóság feltételei.

A kemenessömjéni birtokon példásan kezdett gazdálkodni, s közben titokban, íróasztalfiókjában verseit gyűjtötte. Huszonhét esztendős volt ekkortájt, s ha egy szép napon nem kapta volna véletlenül az íráson a nemesdömölkiek tudós lelkésze, Kis János, akkor ezek a fiókba dugott „kincsek” tán nem nemzetünk legnagyobb irodalomszervezőjének, Kazinczy Ferencnek kezei között, hanem egy búskomor pillanatban a papírkosár emésztőjében végezték volna. Köztük olyanokkal, mint A magyarokhoz, a Nagy Lajos, a Hunyadi Mátyás, és A reggel című költemény. „Ritka ragyogású barátom!” - így szólította meg Kazinczy válaszában, mire még csaknem egy kötetnyi másik művet küldött mentorának.

Termékeny idők ígérkeztek. Már nem titokban kellett papírt és tintát vennie; vágyott a közösségre, s vágyott az irodalmi közegben való ismertségre. Feljutva a hőn óhajtott Pestre, megpróbált "beleszagolni" az irodalmi életbe, de ott egykedvűen, barátságtalanul fogadta őt Szemere, Kölcsey, Vitkovics, és Horváth. Csalódottság, mélabú környékezte, de szerencsére akadtak azért szelíd támogatók is, köztük ódaköltészetünk első mestere, a fáradhatatlan Virág Benedek atya, nyelvkincseink lelkes „őre”; vagy a kellő befolyással bíró Helmeczy Mihály, a prédikátor-ősök neves ivadéka, az egykori pápai diák, aki "történelem" szavunkat alkotta. Hőgyészi Döbrentei Gábor, aki az 1810-re végső formáját kapó Berzsenyi-költeményt, legnagyobb hatású ódáját, A magyarokhoz-t „a magyar királyi birodalom minden vallású iskolája költélyi osztályában minden ifjonccal betéve” ajánlotta megtanultatni. S nem szabad elfeledkezni Széchenyi István grófról sem, aki a Hitelben való idézésekkel segítette a legjobban "A magyarokhoz" elhíresedését. Kedvenc verse volt; olyannyira, hogy neje számára németre is lefordította.

A teljes cikk a nepszava.hu oldalon olvasható.