Az 1980-as évek második felében jártam gimnáziumba. Minden reggel végigsétáltam a Szentkirályi utcán, az iskolához közeledve kereszteztem a Bródy Sándor utcát. A Magyar Rádió bejárata felett lévő órán ellenőriztem a „részidőmet”, hogy időbe odaérek-e az első órára. Minden évben volt egy októberi nap, amikor az óra alatt gépfegyveres rendőr állt. Innen tudtam, hogy aznap van az 1956-os forradalom évfordulója (mivel a dátumokkal mindig is bajban voltam, soha sem tudtam pontosan megjegyezni, hogy október huszonhányadika is az a bizonyos nap.)

Szerencsés voltam: bár 1956-ról nem esett nagyon sok szó a családomban, azt legalább tudtam, hogy szó sem volt ellenforradalomról, és Kádár János korántsem az a joviális „Kádár apánk”, akinek a fél nyolcas tévéhíradó mutatja. Ez a tudás korántsem volt általános a nyolcvanas években. Mint tudjuk, a rendszer egyik fundamentuma volt, hogy 1956-ról lehetőleg minél kevesebb szó essék, vagy ha elkerülhetetlen, akkor a fasiszta csőcselék ellenforradalmi randalírozásáról legyen szó.

Az elhallgatás és eltagadás kultúrája az evangélikus egyházi közéletet is áthatotta a forradalom leverése után. Bár az evangélikus egyházban majd’ két évet késett a forradalom után az egyházi élet „konszolidálása” – 1958. november 4-én (!) iktatták be hivatalába Káldy Zoltán püspököt – gyorsan sikerült alkalmazkodni az újra szabott diktatúra elvárásaihoz. 1956 csak a nyugati határon túl maradhatott forradalom, az 1958-ban másodszor is eltávolított Ordass Lajos csak a Lutheránus Világszövetségben (LVSZ) őrizhette meg alelnöki tisztségét, de azért ez a tény is sok fejfájást okozott az egyházi vezetőknek. Káldy Zoltán első, nem hivatalos bécsi találkozóján alig fogyott ki a szemrehányásból az LVSZ vezetői felé, hogy folyamatosan szították az „ellenforradalmat”, rossz irányba befolyásolták Ordass Lajost, és minden eszközzel hátráltatják az egyház és állam megbékélését Magyarországon. Bár az 1958 utáni magyarországi evangélikus egyházvezetőség és a Lutheránus Világszövetség közeledése oly sikeres volt, hogy 1984-ben már Budapesten rendezték a szervezet nagygyűlését, 1956 és Ordass Lajos megítélése még ekkor is feszültséget okozott. Ordass sírjának megkoszorúzását – melyen a világszervezet vezetősége mellett kénytelen kelletlen Káldy Zoltán is részt vett – meglehetős sikerrel tudta agyonhallgatni a korabeli magyar nyelvű egyházi sajtó.

A cikk teljes terjedelmében a KötőSzó blogon olvasható.