Az Evangélikus Hittudományi Egyetem szokásos reggeli áhítatára gyülekeztünk a zuglói templomban. Közvetlenül kezdés előtt érkezett Andorka Rudolf professzor: egyik kezében aktatáska, a másikban fémbot. Annak csattogása kísérte lépteit, amíg a padhoz nem érkezett. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem rektora, nemzetközi hírű tudós, a rendszerváltozás után végre összeült zsinat elnöke volt – és halálos beteg. Ám a teológushallgatóknak tartandó szociológia-előadását nem akarta elhagyni…

Néhány héttel később a zsinat záróülésére már csak kerekesszékben jutott el, ám hihetetlen önfegyelemmel nagy ívű előadásban foglalta össze azoknak az éveknek a társadalmi és egyházi folyamatait. A múltról szólva megkülönböztette a totalitárius és az autoriter korszakot. Nagy tisztelettel és elismeréssel szólt azokról, akik vállalták mártíromságot, de azt kérte: „Becsüljük meg azokat is, akik rejtőzködtek, de hűségesek maradtak valláshoz és egyházhoz.” A rendszerváltás kapcsán pedig így fogalmazott: „Azt reméltük, hogy az úgynevezett történelmi egyházak […] lényeges szerepet játszhatnak egy szemmel láthatóan erősödő értékés erkölcsválság leküzdésében.” Ezután arról szólt, hogy az eufóriát felváltotta a kiábrándulás, az elégedetlenség, sőt az elkeseredés.

Zárógondolatai mégis derűlátóak voltak, és azt hangsúlyozta, hogy az egyházban a zsinati munkán keresztül meg lehetett tanulni, miként működik a demokrácia. „Diktatúra sehol sem érvényesült, a zsinat tagjainak manipulációja nem fordult elő, erre kísérlet sem történt. […] Ez nagy teljesítmény a mai Magyarországon, és ezzel biztosan jó irányban befolyásoltuk az egész magyar társadalmat.”

Kilenc nappal később, 1997. június 30-án aztán elhunyt. Hatvanhat évet élt.

Az idősebb Andorka Rudolf tábornokként közelről látta Magyarország sodródását, személyesen figyelmeztette Horthyt a Hitlerrel kötött szövetség veszedelmességére. Aztán madridi nagykövetként is az angolszászokkal való kapcsolatokat igyekezett szorgalmazni. Ajánlatot kapott arra, hogy Londonban egy esetleges magyar ellenkormány tagja legyen, ám ő követi tisztéről lemondva hazajött, és bekapcsolódott a náciellenes polgári ellenállásba. Nem csoda, hogy Magyarország német megszállása után azonnal letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Túlélte, de sokáig nagyon gyenge volt fizikailag.

Már a koalíciós időkben látta, hogy nem jó irányt vesz az ország sorsa. Andorka Rudolf így idézi meg azt a felismerést, amelyet a következetes apa az akkor tizenéves fiával megosztott: „Még ágyban feküdt, amikor behívott magához beszélgetni. Akkor azt mondta: »Fiam, nem ilyen társadalmi, politikai rendszerért harcoltam, mint amilyen bekövetkezett.«”

Jöttek a nagyobb próbatételek. Apját ez a rendszer is meghurcolta, így a fiú is csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni. Jellemző Andorka alkatára, hogy ő ezt az időszakot valóságos élményként élte meg, hiszen közelről tapasztalhatta meg a munkásságnak a rendszerből mindinkább kiábránduló magatartását. Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni: a későbbi szociológus számára nagyon tanulságos iskola volt ez. Persze örült annak, hogy mellette esti tagozaton egyetemre járhat.

Idővel apját koholt vádak alapján négy évre bebörtönözték, a családot pedig a Besenyszög nevű faluba telepítették ki. Ahogy ilyenkor lenni szokott, csak kevés motyót pakolhattak össze. A fiatalember azonban magával vitte a Bibliát, a Shakespeare-összest, esztétikai és jogi könyveket, köztük angol nyelvű irodalmat. Egy középparaszt házának egyik szobájában hatan laktak. „Csatorna természetesen nem volt, minden héten hordtuk ki a budiból a fekáliát, és elástuk a kertben. Villany sem volt…”

Andorka ezúttal a paraszti életformával kapcsolatban szerzett tapasztalatokat: cséplőgép mellett dolgozott, de olykor kubikosmunkát is vállalt. Íme, ismét az alkati derű: „A kitelepítés tizenöt hónapjára – minden kínossága dacára – nem úgy emlékszem vissza, mint valami nagyon rosszra, sőt inkább úgy, mint hallatlanul érdekes élettapasztalatra.”

Később, a katonai szolgálat után folytathatta egyetemi tanulmányait, az 1956-os forradalom azonban az utcán találta. Röpcédulák terjesztése miatt öt hónapos börtönre ítélték. „Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást.”

Az idő múltával fokozatosan mind több szellemi munkát tudott végezni: fordítóként, majd könyvtárosként dolgozott, azután a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetéhez került. Egyre elmélyültebben foglalkozott demográfiai kérdésekkel, de rendszeresen publikált a társadalmi rétegződéssel és a mobilitással, különböző devianciaformákkal (így az alkoholizmussal) és főképpen a szegénységgel kapcsolatos tanulmányokat.

Az egyházi élettel kapcsolatos jó értékítéletét mutatja, hogy Káldy Zoltán 1987. májusi temetésén a következő szavakkal búcsúztatta a püspököt, aki csaknem három évtizeden át kormányozta erős kézzel az egyházat: „Mindig tragikusnak láttam az alakját. […] Püspökként meg kellett birkóznia a vállára nehezedő szinte embertelen feladatokkal. Küzdött, őrlődött, végül szó szerint összeroskadt a terhek alatt.”

A rendszerváltozást megelőző erjedés, illetve a szabad választások következében kinyíló világ bőséges feladatot és elismerést is adott neki: professzor, akadémikus, majd a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem rektora lett. 1990 végén Antall József miniszteri tárcát ajánlott neki, de ő inkább a kutatás és tudományszervezés feladatainál kívánt maradni. 1996-ban Széchenyi-díjat kapott.

Amikor siófoki segédlelkészként szolgáltam, lányaival többször átjöttek Széplak alsóról, hogy részt vegyenek az istentiszteleten. Kisgyermekkorától haláláig rajongva szerette a Balatont. Ekkortájt Széplak alsón volt nyaralójuk, és nevetve mondta: a Dinnye nevű vitorlásuk a tó leglassúbb hajója.

1988 nyarának végén előadónak hívtam abba a balatonszárszói ifjúsági táborba, ahol a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) megalakítását határoztuk el. Trabantommal egy másik táborból kellett elhoznom: talán a Rajk László Szakkollégium szárnyaikat bontogató politikusjelöltjeinek tartott ott előadást. Emlékszem arra az átszellemültségére, ahogyan a közéleti és az egyházi fórumon jelen volt. A Meviszt mindig szívből támogatta (Esztus lánya ottani szerepvállalását örömmel, de némi szülői aggodalommal kísérte figyelemmel), és aligha véletlen, hogy temetésekor a koszorúmegváltást a Bárka munka támogatására kérte a család.

A nyolcvanas és a kilencvenes években rendszeresen igényes tanulmányokkal ajándékozta meg egyházunk Diakonia, majd Credo című folyóiratát. Írásomat hadd zárjam egy olyan csokorral, amelyet az ezekben megjelent írásaiból állítottam össze.

Andorka Rudolf a nyolcvanas évek végén a vallási megújulásról szólt, amelyet elsősorban a nagyvárosi, fiatal felsőfokú végzettségűek között lehet megtapasztalni. Miért fontos nekem a magyar lutheranizmus? című esszéjében, a Diakonia 1990/1. számában így írt: „Nagyon fontos számomra, hogy a lutheranizmus, különösen Magyarországon, összekapcsolódott a társadalmi haladás eszményei melletti kiállással. […] hogy toleráns volt a más nézeteket elfogadókkal szemben. […] Számomra a magyar lutheranizmus egyik legvonzóbb jellemzője a magyarsághoz való viszony: a nemzet melletti elkötelezettség párosulása a más nemzetekkel szembeni mindenfajta ellenségesség elutasításával.”

A kilencvenes évek elején írt arról: a piacgazdálkodás együtt kell, hogy járjon az erkölcsi és az értékrend megerősödésével, amely téren az egyházak fontos szerepet játszanak. Intését ma is meg kell fogadnunk: „Ha az egyházak nem tudnak ennek a feladatnak megfelelni, akkor nemcsak saját jövőjüket ássák alá, hanem az egész magyar társadalomét.” (Piac és/vagy erkölcs? – A közgazdaságtan és a szociológia emberképe és társadalomképe, Diakonia, 1991/2. szám.)

Egy 1996-os írásában pedig – talán már betegsége tudatában – így bízott ránk ma is elvégzendő feladatokat: „Azt gondolom, hogy a keresztény egyháznak, a teológusoknak és az evangélikus »közembereknek« nagy erőt kellene a mai Magyarországon arra fordítaniuk, hogy közérthetően, a modern társadalom nyelvén és fogalmaival fogalmazzák meg a végső kérdésekre, az értékekre és az etikára vonatkozó válaszokat. […] Tisztában vagyok vele, hogy a véges erővel rendelkező Magyarországi Evangélikus Egyház és evangélikusok számára nagyon nehéz feladatokat fogalmaztam meg. Azt sem merném állítani, hogy erőfeszítéseink biztosan sikeresek lesznek, a magyar társadalom valóban fejlett, modern, demokratikus, igazi európai társadalommá fog válni. De a feladat elől nem szabad kitérnünk.” (Felzárkózás a fejlett társadalmakhoz vagy tartós elmaradottság? – Mit tehetnek a magyarországi evangélikusok? Credo, 1996/1–2. szám.)

Legutolsó tanulmányát jóval a megbeszélt határidő előtt adta le. Utólag értettük meg ennek okát: két héttel később meghalt. Andorka Rudolf már a címadással is hitet tett szakmai kiindulásáról: Szociológia – a szegények oldalán álló tudomány (megjelent a Credo 1997/1–2. számában). Az írásban aztán személyes hitvallást is megfogalmazott: „Visszatekintve saját életutamra, azt kell mondanom, hogy abban, hogy több különböző társadalomtudomány közül a szociológia művelése mellett döntöttem, biztosan szerepet játszottak azok a jézusi tanítások, értékek, amelyeket fiatalkoromban ismertem meg és tettem magamévá.”

Áldott legyen a kilencven éve született Andorka Rudolf emléke, ápoljuk odaadóan az ő szellemi és lelki örökségét!