Gyerekkoromban nagy-nagy lelki, fizikai intenzitással éltem át a húsvéti ünnep varázsát. Még most is elevenen élnek bennem a bácsfalusi, türkösi locsolások nagyon szép és felejthetetlen emlékei. A készülődés izgalma, a tojásfestés, a nyuszi ajándékai, az ünnepi istentiszteletek, a családi együttlét, és persze – az ünnep csúcsa – az igazi varázs: az öntözés. Látom magamat 8-9 éves gyerekként, ahogy kistáskával az oldalamon, két-három hasonszőrű tettestársam kíséretében már jókor reggel elkezdtük házról házra járni a falut. Nem volt a kerek világon nálunk lelkesebb, boldogabb ember, szívből hadartuk el, ha kellett százszor is a betanult verseinket, rigmusainkat, s szórtuk bőséges örömmel kétes illatú kölnivizünket fűre-fára, csak hogy senki se hervadjon el. S közben szépen dagadt a tojásgyűjteményünk meg a kis zsebpénz, aminek rendkívül tudtunk örülni, mintha a világ összes kincse a miénk lett volna.

S valóban akkor, abban a pillanatban úgy éreztük: igen, miénk a világ, miénk a kincs – s egy olyan megmagyarázhatatlan, leírhatatlan hangulat, érzés volt a lelkemben, amit sohasem tudok felejteni azóta sem. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ünnep egy pillanatra elvarázsolta az egész világot, az én kicsi gyerekvilágomat, a lelkemet, a szívemet. S ez az élmény ilyen hatalmas intenzitással megtörténhetett, mert mint gyermek, tisztán, hittel, őszinte lelkesedéssel átéltem és megéltem az egészet. Én magam testestül-lelkestül voltam része az ünnepnek, egyszerűen magával ragadott az örömnek, a jóságnak, a megmagyarázhatatlan szeretetnek, húsvéti melegségnek ez a különös kiáradása, a csoda.

Később, amikor „felnőttem”, megállapodott, érett és „halálosan komoly” emberré cseperedtem, lassan-lassan eltompult a varázs, megkopott az ünnepnek ez a megmagyarázhatatlan csodája. S bár továbbra is szerettem húsvét ünnepét, hangulatát, valahogy úgy kezdtem érezni magam, mint az a pesti polgár, aki elmegy és a szentendrei falumúzeumban megbámul egy megrendezett, dramatizált húsvéti népszokást, egy régi locsolkodás felelevenített emlékét. Így szereplő helyett inkább nézője, közönsége kezdtem lenni az egésznek. Az volt az érzésem, hogy a körön kívül állóként, egyfajta áhítatos tisztelettel szemlélője lettem egy rendkívüli hagyománynak, de már nem vagyok részese a történetnek, nem sodor magával az esemény.

Tudom, hogy manapság nagyon-nagyon sokan így vannak a húsvét, a feltámadás kérdésével, az ünnep titkával. A rituálékat, a szokásokat, a külső kereteket tiszteletben tartva inkább nézői, szemlélői, bámulói vagyunk a feltámadás csodájának. Ez így egy kényelmesebb állapot, mert nem kell szinte semmit adnod önmagadból, lényed belsejéből, életedből.

Erre a „kívülálló” lelki állapotra reflektálva írja Sören Kirkegaard, hogy „Krisztust nem bámulni, hanem követni kell”. Ez tulajdonképpen a keresztyénség, a húsvéti lelkület, a mi hitünk lényege, ez a lelkesült, feltétel nélküli követés, ez az önátadás Istennek. Itt érthető meg az, amit Jézus felnőtt hallgatóinak mond: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba” (Luk. 18,17)

Aki nem tudja őszintén, feltétel nélkül, lelkesülten átadni magát, szívét, életének azt a pillanatát a feltámadott Úrnak, az a „körön kívül” marad, kirekeszti önmagát. Az semmit, de semmit sem fog megtapasztalni a feltámadás valóságából, az Új Élet erejéből, a megszabadított lét öröméből.

Én azt kívánom valamennyiünknek, hogy ezen a mostani húsvéton ilyen gyermeki, őszinte, tiszta lelkesültséggel legyünk ne szemlélői, bámulói a feltámadás titkának, hanem feltétel nélküli követői az élő Úrnak, Jézus Krisztusnak.

Minden szeretett testvéremnek szép, békés, boldogan átélt húsvéti ünnepet kívánok!

Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök
2014, Kolozsvár