A Tamás-mise szervezőcsapata szeptemberben megújult energiákkal vágott neki az istentiszteletek szervezésének, állandó zenekarunk, a Lift! pedig a próbákba vetette bele magát ugyancsak nagy lelkesedéssel. Ezen mozgalmas időszak után ránk fért már a feltöltődés, amikor nemcsak azért találkozunk egymással, hogy a következő Tamás-mise részleteit megbeszéljük, kidolgozzuk, hanem azért, hogy együtt legyünk, megpihenjünk, megálljunk, és beszélgessünk egymással és Istennel.

November végi fóti lelkigyakorlatunkon lehetőségünk adódott minderre: kiszakadhattunk mindennapi életünk lüktető forgatagából, szépen lelassulhattunk, elcsöndesedhettünk, ezáltal pedig sokkal könnyebben meghallhattuk Istenünk szelíd hangját.

A lelkigyakorlat keretét a reggeli és esti liturgikus áhítatok adták, amelyek után a felolvasott igéről beszélgethettünk teljesen kötetlenül.

A szabadban megépíthettük életünk körét. Ezek nagyon őszinte, meghitt pillanatok voltak, úgy éreztem, mintha a társaim lelke ott pihegne a szemem előtt, tapintható volt a szeretet, és ezek után a lehető legcsodálatosabb érzés volt áldást kérni az Istentől az ő életükre.

Erről részletesebben Dóri mesél:

– Szombat délelőtt kivonultunk a természetbe, kerestünk egy félreeső helyet, erdőszélt, tópartot, ahol minket sem zavarnak, és mi sem zavarunk senkit. Nagyon kíváncsi voltam a feladatra, hiszen nekem ez volt az első ilyen jellegű közösségi élményem. Egyszerűnek tűnt a feladat: úgynevezett „életkört” kellett építeni, amely alapján később áldást kértünk életünk aktuálisan fontos részeire, valamint együtt imádkoztunk.

Ez pontosabban azt jelentette, hogy meg kellett vizsgálni az életemet: honnan jövök, és hová tartok. Hogy mi az, ami most épp körülvesz, mi az, ami fontos. Vagy éppen hogy ki az. Ehhez az önvizsgálathoz gyűjthettem bármit – tobozt, kavicsokat, falevelet, botokat –, ami megfelelően szimbolizálja azt, amit később mondani akarok az életkörömről a többieknek.

Természetesen nem volt kötelező mindent megosztani a csoporttal, volt olyan tárgy, amelyről nem sokat beszéltem. Ez nagyon tetszett, mert szólhattam azokról, amik körül most az életem forog, de megmaradt a személyes – az Isten és köztem lévő – intimitás is.

Számomra tulajdonképpen nem az volt a lényeg, hogy mindenképpen jó szimbólumokat találjak – két eldobott kupakot hívtam segítségül elsősorban –, hanem az, hogy átgondoljam a dolgaimat. Eszembe jutott, hogy éppen advent első vasárnapja van, és nagyon megörültem, hogy pont most sikerült egy ilyen elcsendesedős hétvégén részt vennem, mert mindig is fontosnak tartottam, hogy Krisztus születését megfelelően mély, magamba néző csendességgel várjam. Sajnos a világ nem erre buzdít minket a folyamatos médianyomással, de azt gondolom, hogy a tudatos elcsendesedés és gondolkodás a saját hitéletünkről személyes, határozott döntésünk kell, hogy legyen. Ezért ajánlom jó szívvel a fent ismertetett meditációs módszert, amellyel közelebb vonzhatjuk Istent az életünkbe.

Én biztosan ki fogom próbálni otthon is, belső térben, egyedül elcsendesedve. Még jobb, ha közösség is van mögöttem, mert az, hogy meghallgatnak, és hogy utána mindannyian a fejemre teszik áldást osztó kezüket, hihetetlenül megerősítő és megható, igazi lelki élmény, amilyenben már nagyon régen nem volt részem.

* * *

Délután csapatépítő játék következett. Összeköltöztünk. Legalábbis gondolatban. A feladat részeként meg kellett közösen terveznünk és rajzolnunk azt a házat, amelyben közösen élnénk együtt. Izgalmas egy-két óra következett. Mivel nem volt meghatározva anyagi keret, a kreatív emberek képzelete hamar szárnyra kapott, így lett a háromemeletes házunkban finn szauna dupla öltözővel, zuhanyzóval, jakuzzis medencével, komplett hangstúdiónk, színpadunk, könyvtársarkunk, mosókonyhánk, konyhakertünk, teraszunk napozóágyakkal…

Számomra a legizgalmasabb a játékban az volt, ahogyan szépen kirajzolódott a csapatunk dinamikája: hogyan is működünk mi így együtt, ki mennyire erős egyéniség, ki hogyan viszi véghez, amit szeretne, ki az, aki csak a háttérben figyel, és így tovább. Nagyon hasznos volt ezeket leképezni, megbeszélni. Ahogy Dóri fogalmazott: a saját tulajdonságainkat a másik fényében is láthattuk.

Este egy gyönyörű vágóképekkel teletűzdelt, megindító filmet néztünk meg közösen, melynek címe: Levelek Jákob tiszteletesnek. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki szeretne advent idején elcsendesedni, megnézni egy szép, kifejezetten nyugodt dinamikájú filmet a kegyelemről, a kegyelem elfogadásának nehézségéről, arról, hogyan lehetünk Isten eszközei mások életében, és miként lesznek eszközök mások a mi életünkben.

Vasárnap a lelkigyakorlat zárásaként a kántorképző egyik szobájának galériáján ültünk össze, beszélgettünk az Úr Jézus jeruzsálemi bevonulásának történetéről, majd úrvacsorát vettünk. Életem eddigi legbensőségesebb úrvacsorai közösségét élhettem át, amelynek legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Krisztus vérének vétele közben megszólalt a déli harangszó. Leírhatatlan érzés volt.

Most pedig a többiek gondolatai következnek arról, hogy miket éltek meg a lelkigyakorlaton, illetve hogy ki mit hozott haza Fótról.

D. A.: Én a karácsonyt onnan veszem észre, hogy már iszonyatosan fáradt vagyok. Mert ha nem akarok rossz kereszténynek tűnni, akkor minden adventi alkalmon, elcsendesedésen, szeretetvendégségen és bibliaórán részt kellene vennem, amik mind azt a célt szolgálnák, hogy meg tudjak állni karácsony előtt, rá tudjak hangolódni az ünnepre – csak ezek így együtt éppen az ellenkezőjéhez vezetnek: feszített, teli naptáram van, és pontosan a karácsonyra való lelki felkészülés marad ki…

Nekem ez a hétvége arra volt jó, hogy legyen időm magamra – azáltal, hogy elmentem otthonról, kiszakadtam a naptáram fogságából, és volt negyvennyolc órám, amikor a telefonom le volt némítva –, ezért sokkal jobban meg tudtam élni az Istennel való kapcsolatot. Azzal, hogy összecsomagoltam a táskámat, és elutaztam Fótra, nagyon átélhetővé vált számomra, hogy én most kiléptem az életpörgésből. Ettől az advent első napja olyan határkővé vált, amilyenné nem mindig szokott válni számomra: hogy most valami elkezdődik.

Számomra a Biblia melletti beszélgetések voltak nagyon jók. Ez sokkal több, mint amikor én egyedül leülök Bibliát olvasni. Mert egy csomó gondolat, amely az én fejemben született, azért lett, mert a többiek mondtak valamit, amiből bennem megfogalmazódott az a valami. És nekem nagyon fontos a liturgia, sokat ad, amikor pedig énekeljük, az különösen mélyen érint.

Mit viszek haza? A közösség élményét: a sétát, a közös együttlétet a többiekkel, az ige körüli beszélgetéseket, a B. Á.-tól tanult éneket, a közös úrvacsorát.

P. D.: Az ember néha félve jön el otthonról, hiszen mindenkinek megvan a saját rendszere. Én például hétvégén tudok pihenni. Ezt nyilván az ember félve adja fel. Én úgy jöttem el, hogy nem tudtam, mi lesz itt, ezelőtt sosem voltam még lelkigyakorlaton. Kicsit tartottam attól, hogy majd hazaesek vasárnap fáradtan, miközben nem tudtam kitakarítani sem a lakást, aztán kezdődik a munkahét, és kialvatlanul kezdek neki. De a lelki feltöltődés nagyon kell, az ember önmagától nehezen veszi rá magát az elmélyülésre. Örülök, hogy eljöttem, nagyon jólesett.

Eddig nem volt idő arra a közös szolgálat közben, hogy egymást jobban megismerjük. Én nehezen is nyílok meg, nekem kell egy bizonyos ismeretségi fok, hogy elkezdjek őszintén beszélni valakivel. Most jobban megismerhettem a többieket, a csapat is közelebb került egymáshoz.

S. O.: Én sem voltam még sosem lelkigyakorlaton. Ez a hétvége arra világított rá, hogy nem alkalomszerűen kell kapcsolatot teremteni az Istennel, a háládat is mindennap meg kell fogalmazni. A házunkba pedig szívesen beköltöznék…

* * *

Aki szeretne egy estére kiszakadni a mindennapok sodrásából, megállni velünk együtt advent harmadik vasárnapján, azt várjuk a következő Tamás-misére december 14-én 18 órától az Evangélikus Egyetemi Gyülekezetben (1117 Budapest, Magyar tudósok körútja 3.), ünnepeljen velünk! A mottó: „Most is! Most már! Most még!”

Mindenkit szeretettel várunk!