Mindenki másképpen várja az idő múlását. Egy fiatal nő az asztalnál ülve a feltett táskájára hajtja fejét, s úgy szundikál szelíden, békésen. Álmában biztosan valahol messze jár... Néhányan - ifjabb és idősebb férfiak - könyvet olvasnak, egy mellettük ülő lány ruhaprospektust lapozgat. Hosszasan elidőzik egy-egy képnél, arra gondolhat, vajon hogyan állhatna rajta, ha meg tudná venni...Egy idősebb férfi több széket tolt össze, azokon fekszik. Se cipő, se zokni rajta, csak közelebbről látni meg a lábfején a fagyás feketéllő foltjait.

„Engem ugyan le ne fényképezzenek!” – csattan fel innen is, onnan is a kiáltás, s kérésüket természetesen tiszteletben tartjuk.
Sokan szégyellik, hogy idáig jutottak, s ezért a nevüket sem vállalják.

János nyolc éve – ahogy fogalmaz –, kliense a nappali melegedőnek. Gyermekfelügyelőként dolgozott, de megszűnt a munkahelye, vissza kellett adnia a szolgálati lakást, így egyik napról a másikra az utcán találta magát. Nem volt kihez mennie, hiszen állami gondozottként nőtt fel.

„Szinte állandóan itt vagyok, s ha ez melegedő bezár 16 órakor, megyek a Bokréta utcai éjjeli pihenőbe – meséli. – Olykor-olykor vannak az emberek között összetűzések,hiszen egyesek azt hiszik, hogy nekik minden jár, mert hajléktalanok. Bár itt is lehet tisztálkodni, de én az éjszakai szálláson szoktam.”

A teljes cikk elolvasható a Kelet-Magyarország február 5-i számában.