Erdélyben autópályák nincsenek, egy pár kilométeres szakaszon kívül, a meglévő úthálózat viszont meglepetés volt, mert meglehetősen jó minőségű. Székelyföldre Debrecen felé, Ártánd határátkelőhelyénél jutottuk ki. Bár európai uniós országból érkeztünk, a határátkelőhelyen útlevélellenőrzés vár ránk.

Az első nagyobb település Nagyvárad. Az első benyomásunk a város egyik főterén az egyik lámpánál egy alvó csecsemőt cipelő román koldus. Keringenek a neten az alvó, alkohollal, kábítószerrel elkábított babák legendái és amikor az ember testközelből egy ilyen kisgyermekkel találkozik, megdöbben. Valóban nem csak városi legenda, hanem döbbentes valóság ez?

A második érdekes benyomás, amikor a néhol rozzant, néhol felújított, de egyszerűségében megragadó református templomok, kisebb baptista imaházak mellett meglátjuk a cifra, erősen díszített ortodox katedrálisok hagymakupoláit. Nem a Krisztus-hit ellen, hanem az átpolitizált vallás ellen van bennem ellenérzés. E templomok pedig számomra ennek a megtestesítőivé válnak, ahogy egyre többet és egyre díszesebbeket látunk olyan falvakban, kisebb városokban is, ahol korábban csak magyarok laktak.

Kolozsvárra a kíváncsiság visz be, bár mehetnénk a várost elkerülő úton is. 1992-ben jártam ott utoljára. Vajon mennyit változott a város? A régi utakat alig ismerem fel, aztán a GPS felvisz bennünket a hegyre. „Rózsadomb-feelig”. Egyik szépészeti klinika a másik mellett, kacsalábonforgó villák világa. Úgy tűnik, ez is Erdély. De Tordán, egy szegénytelepen aztán újra kijózanodunk. 

A lovaskocsik egy külön világ jelképeivé válnak számomra. Úgy tűnik, itt még ezektől nem váltak meg a mezőgazdaságban dolgozó emberek. A gépesítés néhol csődöt mond, különösen akkor, ha egy lóval húzott szekér jobban eljut a megközelíthetetlenebb domboldalakra, mintha traktor húzná a járművet. Az esti órákban még az autóúton kószáló tehéncsordákkal is találkozunk, hiszen az országúton hajtják ki a legelőre és be a faluba az állatokat.

Az erdős részeken méz-árusok tűnnek fel, majd megjelennek sorban az áfonyát, mogyorót és gombát árulók.

Marosvásárhely után elérkezünk a turistaközpontokba: Szováta, Parajd és Korond pihenni és gyógyulni vágyó turistáktól hemzseg. A portékáikat kínáló vásározóktól elcsábulva pár holmit mi is veszünk. Az alkudozás szinte kötelező. Persze van, aki át akar verni, két árussal odébb fele annyiért megkapjuk az áhított kemencsés tálat.

Nagyanyám jut eszembe, amikor egy idős lángost áruló asszonnyal a szovátai üdülőről és sókristályokról kezdünk beszélgetni. Nagyim még a két világháború között a TBC-től menekülve jutott ide. Egy testvére meghalt a kórban, a család többi gyermekét a szülők ide hozták gyógyulni és a sóbarlang áldott hatással volt a lányokra. Akkor vásárolt szovátai dobozka még ma is ezt az emléket őrzi a polcunkon.

Székelyudvarhely és Csíkszereda között a kanyarokat már alig bírjuk és közben vendéglátóink, egy falusi panzió tulajdonosa már hív: vacsorával várnak, kedves szóval magyarázzák, hogyan kell megközelíteni a helyet. Az ízes erdélyi beszédtől bizseregni kezd a szívem és ahogyan a gyönyörű fenyőerdők között tekergünk felsóhajtok.

Bár az ember azt mondja, hogy az Európai Unióban eltűnnek a határok és felesleges arról beszélni, mi lenne, ha a majd száz évvel ezelőtt elcsatolt területek újra Magyarországhoz tartoznának, azért amikor egy román zászló színeiben átfestett kéményt meglátok „irredenta” gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Erdély! De jó is lenne, ha hozzánk tartoznál!