Napjaink keserű valósága, hogy emberek tízezrei menekülnek az éhség, a háborúk, a terrorcselekmények, a diktatúrák elől, és menekülés közben sokan a tengerben lelik halálukat. Ehhez a valósághoz viszont hozzátartozik az is, hogy a 21. század elején a fejlett társadalmakban a halálba segítés orvosi, jogi és etikai kérdései is a figyelem középpontjába kerültek. Németország parlamentjében tavaly novemberben négyórás, szenvedélyes vita zajlott e kérdésről, de a konkrét törvényjavaslat még várat magára.

Az életről dönteni felelősségteljes dolog, ezt Berlinben is érzik. a német társadalomban az említett parlamenti vitanap kapcsán széles körű párbeszéd indult el. részt vesznek benne a keresztyének, az evangélikusok is. Dr. Heinrich Bedford-Strohm szociáletikus-professzor, a németországi Protestáns Egyház (EKd) elnöke, a Bajor Evangélikus Egyház püspöke a Leben dürfen – Leben müssen – Argumente gegen die Sterbehilfe (Élni jog – élni kötelesség – Érvek az eutanázia ellen) című könyvével járult hozzá a vitához.

A kötetet márciusban mutatták be Münchenben, az Evangélikus Akadémia által szervezett dispután. Vagyis nem előadást hallhatott a népes közönség, hanem párbeszédet, vitát: másik résztvevője dr. Gian Domenico Borasio, a Lausanne-i Egyetem professzora, a palliatív ellátásszakorvosa volt, a Selbst bestimmt sterben (Halál saját döntésre) című kötetszerzője. Az eszmecseréhez később a hallgatók is csatlakozhattak kérdéseikkel. mindkét szerző tisztában van azzal, hogy a halálba segítésre szoruló gyógyíthatatlan betegek aránya két ezrelék az egyébként is súlyos betegek között. De az előadók és a népes hallgatóság is egyetértett abban, hogy titkon több ilyen halálba segítés történik, ezért fontos a kérdésről nyilvánosan beszélni.

A következő évtizedekben a nyugati világban sokan érnek majd meg magas életkort, és várhatóan sokaknak kell szembenézniük a betegségek okozta szenvedéssel. Az orvostudománynak ma már olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amelyekkel a fejlett országok kórházaiban sokáig életben tarthatják a szenvedő betegeket. az életszínvonal emelkedése, a biztonság iránti igény növekedése ugyancsak ebbe az irányba hat.

* * *

A több szempontból–világnézeti, etikai, jogi, szociokulturális, orvosi – vizsgálandó kérdéssel kapcsolatban számos, pontos definiálásra szoruló fogalom került elő: terápia; halálba segítés mint jogi cselekedet; a beteg helyes érzékelése; végső diagnózis; önrendelkezés; életminőség; emberi méltóság; öngyilkosság; gyilkosság; hozzátartozók; környezet. Mindkét szerző elsődlegesen arra törekedett, hogy ezt a soktényezős kérdést átláthatóbbá tegye.

A betegek nagy többségénél a halál beálltát gyakran súlyos betegség, illetve a haldoklás hosszú folyamata előzi meg. Emberi felelősségünk gondot viselni rájuk. A püspök és a palliatív szakorvos egyaránt azt kérte tehát a politikai döntéshozóktól, hogy anyagilag támogassák a megfelelő, minőségi palliatív orvoslást, vagyis a gyógyíthatatlan betegek fizikai, szociális, pszichológiai és spirituális gondozását.

A szakirodalom a kegyes halállal, eutanáziával kapcsolatban a halálba segítés négy különböző formájáról beszél.

„A meghalás engedése” (passzív eutanázia) olyankor történik meg, amikor az orvos beszünteti – a beteg és a hozzátartozók egyetértésével – a gyógyíthatatlan, haldokló beteg kezelését. „Indirekt halálba segítésről” akkor beszélünk, amikor a fájdalom csillapítására beadott gyógyszer előrehozza a halál időpontját. Sok esetben a fájdalomcsillapítás azonban éppen meghosszabbítja a haldoklás folyamatát.

E két gyakorlat az orvostudományban már évszázadok óta ismert és Európa egyes országaiban elfogadott. A halálba segítés két további módja viszont a világ legtöbb helyén jogilag gyilkosságnak minősül, ezért tiltott. Az „asszisztált öngyilkosság” esetén a fájdalmakkal küszködő beteg kérésére az orvos olyan szert biztosít, amelynek bevételével a beteg véget vet nemcsak a szenvedésének, hanem az életének is. A morális felelősség ebben az esetben megosztott, és végső soron nem az orvos a konkrét elkövető. Az „aktív halálba segítés” (aktív eutanázia) estén a beteg kérésére az orvos végzi el a halált eredményező cselekedetet.

* * *

A palliatív szakorvos által bemutatott statisztikák szerint abban a három országban, ahol az aktív eutanázia megengedett, az elmúlt nyolc évben az „asszisztált öngyilkosság” igénybevételével ellentétben az aktív halálba segítést igénylők száma megmagyarázhatatlanul megnőtt. Úgy tűnik, Hollandiában, Belgiumban és Luxemburgban az élet veszített értékéből, gyakori „mentő megoldássá” vált az élet kioltásának igénylése. Svájcban az asszisztált öngyilkosság engedélyezett. a törvény az orvosok belátására és lelkiismeretére hagyja az egyes esetek megítélését. a „lehetőséggel” ebben az országban is több beteg élt.

Gian Domenico Borasio szerint az egyesült államokbeli Oregon állam jogi szabályozása a követendő. Az 1997-ben megfogalmazott Death with Dignity Act („a méltó meghalás törvénye”) meghatározza, hogy milyen esetekben engedhető meg az asszisztált halálba segítés. a törvény hosszú döntéshozatali folyamatot, pontos dokumentációt ír elő. A statisztikák szerint a halálos mérget megvásárlók egyharmada az eljárás végére eláll tervétől, és át tudja értékelni szenvedését, értelmet tud adni élete utolsó időszakának. Az említett törvény életbe lépése után, az elmúlt tizenöt évben csak minimálisan nőtt az asszisztált öngyilkosság miatt bekövetkezett elhalálozás Oregon államban. Borasio professzor – aki egyben a palliatív orvoslás müncheni központjának alapítója is – a német szövetségi parlament számára készülő törvényjavaslatában ezt az oregoni verziót fogja előterjeszteni.

Az EKD keresztyén véleménye, javaslata is fontos a döntés előtt álló parlament számára. Bedford-Strohm püspök Borasio professzorral együtt határozottan elutasítja az aktív halálba segítést. Az evangélikus püspök azonban – ellentétben a szakorvossal – az asszisztált öngyilkosságot szintúgy törvényes tilalom alatt tartaná a jövőben is. Szerinte megfelelő odafigyeléssel pszichikailag javítható a haldoklók állapota, csökkenthető a szenvedésük; emellett pedig nem elősegíteni kell, hanem engedni a távozást. A halálba segítés bármilyen formájának elfogadása nagyon negatív hatással lenne a társadalomra.

A püspök a halálba segítéssel szemben az élet értékére mutatott rá öt szempont alapján. Először is hálásak lehetünk az élet ajándékáért – szögezte le. Világnézeti meghatározottságtól függetlenül is mindenki beláthatja, hogy az élet soha vissza nem térő ajándék, amelyet védeni és támogatni kell.

Az élet értéke még inkább felértékelődik – ez a második szempont –, ha a hála mellé a végesség tudata társul. A hallgatóságból hozzászólók többsége arról vallott, hogy a betegségtől, a szenvedéstől való félelmet olyan egzisztenciálisan éli meg, hogy biztonságosabban és kiegyensúlyozottabban tudna élni, ha szabadon rendelkezhetne élete végéről. A félelmet az asszisztált öngyilkosság engedélyezésével semlegesíteni lehetne – de az élet végességén ez mit sem változtat. A végesség tudata viszont közvetlenül hozzájárul ahhoz, hogy az ajándékba kapott élettel, lehetőségeivel az ember felelősségteljesen bánjon. A végesség megtapasztalása pedig elősegíti az élet átértékelését is. az élet ugyanis nem merül ki a fogyasztásban és a testi, szellemi jólétben. A fekvőbetegek és idősek is számtalan értékkel gazdagítják az egészséges közösséget.

Harmadikként az önmeghatározással kapcsolatos felelősségre mutatott rá a bajor püspök. rendelkezzünk egy bizonyos fokú autonómiával, de önmeghatározó kijelentéseink hatnak a közösségre, befolyásolják azt. Ha a halálba segítés engedélyezését megfogalmazzuk, azzal az életről és halálról való egész gondolkodást befolyásoljuk.

Negyedik szempontként a szituációk egyedisége iránti érzékenységet emelte ki Bedford-Strohm. a halálba segítés törvényes tiltása nem a haldoklók szenvedésének rideg elfogadását jelenti. mindent meg kell tenni – a lehető legnagyobb odafigyeléssel és együttérzéssel –, hogy a földi életből való távozás emberhez méltó körülmények között történjen.

Végül pedig ötödik szempontként a társadalmi felelősségről beszélt az EKD elnöke. Kifejezte a német társadalom iránti háláját, hogy az eddigi etikai vitákban mindig az élet védelme mellett foglalt állást, és felhívta a figyelmet arra, hogy a halál bármilyen formájú engedélyezése átalakítja a jövő generációk élethez való viszonyát.

* * *

A halálba segítés etikai kérdésében szaktekintélynek számító beszélgetőpartnerek és a véleményüket nem palástoló hallgatók is a szenvedők empatikus, humánus ápolását és halálig való gondos kísérését hangsúlyozták. A nagyon súlyos esetekkel való egyedi bánásmód kérdése viszont a beszélgetés végén is nyitva maradt. Az üdvösség felszabadító, reményteljes aspektusáról, a halál átmeneti jellegéről pedig nem esett szó. Holott tudjuk: „…mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona.” (Heidelbergi káté)