Béres József így vallott erről:

– Eti olvasta azt a velem készült interjút, amely még tavaly novemberben jelent meg az Evangélikus Élet hasábjain. Ennek hatására ragadott tollat, és írt nekem arról, hogy kik is a hétfalusi csángók. Nagyon megérintettek a sorai, az a hév, amellyel hitet tett magyarsága és lutheránussága mellett.

Ennek a levélnek köszönhető az is, hogy jobban elmélyedtem a hétfalusi csángók történetében, elolvastam Orbán Balázsnak A Székelyföld leírása című munkáját. A szerző ezt a művet még 1868-ban vetette papírra, és benne nagyon érzékletesen számolt be arról, hogyan élnek a magyarok ott a végeken, mennyi mindent megtesznek azért, hogy megőrizzék magyarságukat, milyen hősiesen küzdenek az elnémetesedés és az elrománosodás ellen. Ekkor huszonhétezer magyar és ugyanennyi szász élt itt.

Az olvasottak után kíváncsi lettem rá, milyen lehet az élet, hogyan tudják megőrizni a hagyományaikat, a magyarságukat a mai Erdélyben, egész pontosan Hétfaluban. És mivel pünkösdkor – hitünket gyakoroló görög-katolikusokként – így is, úgy is terveztünk elutazni a csíksomlyói búcsúra, úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk a szíves invitálást, és meglátogatjuk Etit Pürkerecen.

Pünkösdhétfőn jártunk nála egy kisebb baráti társasággal, és töltöttünk el ott egy tartalmas, találkozásokkal, számos programmal színesített napot. Nagyon megrázó volt látni azt, hogy a világ Orbán Balázs ideje óta szinte semmit sem változott a tekintetben, hogy ma is, most is úgy élnek ott a magyarok, hogy küzdeniük kell az életben maradásért, a megmaradásukért. Ott élnek, és ott maradnak, nem mennek el onnan a szebb, a jobb jövő, a gazdagodás reményében. Nem lesznek gazdasági bevándorlókká, pedig sokkal nehezebb körülmények között élnek, mint mi; mégsem a jó létet választják. Nem hallatják a hangjukat, csendesen élik mindennapi életüket; talán ez is az oka annak, hogy az anya-ország nem foglalkozik velük eleget.

Én azonban már csak személyes, egészen pontosan családi okokból sem tehetem meg ezt, hiszen néhai pedagógus édesanyám, Papp Katalin is kötődött az erdélyi földhöz. Ő huszonhárom esztendős volt, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták, ekkor ment el Gyergyóhollóba tanítani. A testvére, Éva, meglátogatva őt, beleszeretett Kónya Károlyba, a székely kántortanítóba, feleségül ment hozzá, és tizenöt évre Nyárádkarácsonyon „ragadt”.

Gyergyóhollót és Nyárádkarácsonyt tavaly pünkösdi csíksomlyói utunk alkalmával kerestük fel; idén Pürkerec volt az úti cél, ahová több mint ezer darab Béres multivitamint, illetve az általam jegyzett daloskönyv példányait vittük el örömmel és jó szívvel. Ennek kapcsán zárójelben jegyzem meg, hogy ebből egyelőre az első kötet készült el, a második szerkesztés alatt áll, reményeink szerint ez év második felében már kézbe vehetik az érdeklődők. Tervezünk továbbá egy egyesített kötetet is.

Visszatérve az útra: az, hogy segítünk a rászorulóknak, ahol csak tudunk, mind belföldön, mind külföldön, számomra természetes. Ökumenikus nyitottságunk és elkötelezettségünk is belülről fakad. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy alapítványunk, a Béres Alapítvány a Teljes Életért révén a belföldi adományozás már rendszeressé vált, a határon túli területeken ez azonban még csak alkalomszerűen történik, mint például most is. A jövőben igyekszünk még jobban odafigyelni a határon túliakra és teljesíteni a kéréseiket, hiszen egy-egy ilyen út, mint a pürkereci, a személyes találkozás számunkra is ajándék, olyan élmény, amely által csak gazdagodhatunk hitünkben és magyarságtudatunkban egyaránt.

* * *

Mátyás Etelka így emlékezett vissza a közelmúlt eseményeire:

– Édesanyám az anyaországban született, innen ment férjhez Erdélybe. Nagyon szeretem az anyaországiakat. Ők talán el sem tudják képzelni, hogy nekem, aki Pürkerecen élek, mit jelent az, hogy megkaphattam a magyar állampolgárságot.

Amikor olvastam az említett interjút az Evangélikus Élet 2014. november 16-i számában, éreztem, hogy bár két külön világban élünk, mégis erős kettős kapocs köt össze minket egymással: az Úr Jézusba vetett hitünk és a magyarságunk – mindezek miatt egymás testvérei, lélekben-szívben egyek vagyunk.

Ezért bátorkodtam írni Béres Józsefnek, elhívni őt az ezeréves határ közelébe és kérni a segítségét termékadomány és daloskönyvek formájában. Nagy szükségük van ezekre az itt élő hétfalusi csángóknak, különösen is azoknak, akik nem Négyfaluban, hanem az azon kívül eső részeken élnek, hiszen ez a terület még elzártabb. Elszigetelten élnek itt a magyarok, és közben folytatják elkeseredett Don Quijote-i harcukat.

Amikor pünkösdkor megérkezett hozzánk elnök úr a feleségével és a barátaival, nagy szeretettel fogadtam, fogadtuk őket segítőimmel, egy fiatal tatrangi csángó házaspárral, Szász Szilveszterrel és Juliskával. Olyan érzésem volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ellátogattunk a temetőkertbe, a település ősrégi evangélikus templomába, ahol együtt énekeltük el a székely himnuszt és az Erős vár a mi Istenünket. Ezután a házamhoz mentünk, ahol Barkó Etelka bácsfalusi tanárnő, Hétfalu néprajzának kiváló ismerője a legszebb hagyományos ruházatot öltötte magára, majd Fejérné Czifra Jolánnak köszönhetően volt pirostojás-festés is.

A tojásfestés régi, ám ma is élő hagyomány, a románok is megismerték és megszerették, olyannyira, hogy az ortodox húsvét idején ők is igénylik a piros tojást. A szövés és a szőtteskészítés szokása ellenben kihalt, holott valamikor a Fehér Házba és a londoni parlamentbe is vittek pürkereci szőttest...

Ezért is nagyon nagy dolog, hogy a Zajzoni Rab István-díjjal is kitüntetett Czimbor Izabella nemcsak hogy újratanulta ennek a népi mesterségnek minden csínját-bínját, hanem tanítja is a fogásokat, és így újjáéledhetett ez a szép és fontos hagyomány.

A programot emellett a fiatalok néptáncos műsora tette színesebbé: a fiúk, Fejér Norbert vezetésével, boricát roptak – ez egy farsangi férfitánc –, a lányok, a Pető Emese vezette Havasigyopár táncegyüttes tagjai pedig barcasági csángó leánytáncokat jártak. A talpalávalót tangóharmonikával Molnár Károly, a brassói Búzavirág néptáncegyüttes zenésze szolgáltatta.

Szép emléket jelent ez a találkozás mindnyájunk számára. Az olvasók el sem tudják képzelni, mit, milyen sokat is jelent nekem, nekünk az anyaországiak látogatása! Nagy örömmel és szeretettel várom, várjuk őket. Az anyaországi magyarok érkezése – a szívbéli öröm mellett – kettős életcélom megvalósítását is segíti. Egyik törekvésem az, hogy Istennek, a másik, hogy drága magyar népemnek szolgáljak. Ennek jegyében Krisztusról teszek bizonyságot mindenkinek, illetve minden lehetséges eszközzel igyekszem előmozdítani azt, hogy minél több anyaországi látogasson el Erdélybe – ezúton is tudatom, hogy szívem és házam is nyitva áll az érkezők előtt –, továbbá hogy az erdélyiek közül minél többen eljuthassanak az anyaországba, ami számomra „szent föld”.