– Főtitkár úr milyen célt tűzött maga elé, amikor 2012. január 2-ával megkezdte a MEÖT munkájának irányítását? 

– Új feladatot nem szabtam magamnak. Elődöm, dr. Bóna Zoltán református lelkipásztor munkáját kívántam folytatni. Számtalan jó kezdeményezés indult el az ő főtitkári ciklusa alatt, amelyről úgy gondoltam, nemhogy elhagyni nem szabad, de erősíteni kell, néhány programot pedig – a kialakult keretek közt – újabb tartalommal kell megtölteni. Azt különösen fontosnak tartottam ez alatt a három év alatt, hogy ökumenikus rendezvényeinknek megfelelő látogatottsága legyen. E téren különösen is büszke vagyok az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott reformációi gálaestjeinkre, amelyeket nagy érdeklődés övez, ismét érkezik rá közönség vidéki gyülekezeteinkből is. Örömmel tölt el, hogy egyházi iskoláink is magukénak érzik ezt az ünnepi alkalmat: az esten mindig fellép valamelyik protestáns oktatási intézmény kórusa vagy zenekara. 

– Ha főtitkár úr nem szorgalmazott is alapvető reformokat, az ökumenikus szervezet életében mégis történt egy alapvető változás… 

– Így igaz. Két évvel ezelőtt megváltozott a jogi státusunk. Az ökumenikus tanács korábbi egyházi státus a megszűnt, és egyesületi státussá alakult át. Érdekes helyzet teremtődött így. Elmondhatjuk ugyanis, hogy – tizenegy tagegyházzal és további huszonkét, egyházakhoz kötődő szervezettel – gyakorlatilag mi vagyunk Magyarország legnagyobb egyesülete, amelynek vezetői1837 helyi keresztény gyülekezetet képviselnek. Potenciális erőnket különösen akkor éljük át, amikor a januári, úgynevezett egyetemes imahét vagy a március első péntekén tartandó világimanap előkészítő füzeteit juttatjuk el fővárosi és vidéki közösségeinkhez. 

– Az egyházaknak kiépült, évszázados csatornáik vannak arra, hogy elérjenek embereket. Nem véletlen, hogy a mindenkori kormányzati szervek is keresik az együttműködést a keresztény közösségekkel. Az ökumené területén mennyire érezhető ez az igény? 

– Augusztusban az állami, politikai és társadalmi élet több vezető személyisége megtisztelte részvételével az államalapítás ünnepét megelőző ökumenikus istentiszteletünket, a közel négyszáz fős gyülekezetben számos magas rangú kormánytisztviselő is jelen volt. December 4-én pedig nemcsak hogy meglátogatott bennünket az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Soltész Miklós, hanem előadást is tartott taggyűlésünkön az egyház és az állam kapcsolatáról. Mindezt csak annak igazolására említem, hogy az egyház sem élhet bezárva, nyitnia kell a világ felé, foglalkoznia kell társadalmi problémákkal. 

– Köztudomású, hogy lelkész úr nem csupán a társadalmi kapcsolatok javulásán munkálkodik, hanem más vallások Magyarországon működő csoportjaival való párbeszédért is erőfeszítéseket tesz… 

– Főtitkárrá választásom előtt a MEÖT Vallásközi és Dialógusbizottságának lehettem az elnöke. Azóta is szív- ügyem, hogy megismerjük a világvallások magyarországi képviselőit, tanításukat, s hogy megtaláljuk azokat a közös pontokat, amelyek mentén erősíthetjük egymás szolgálatát az előítéletek legyőzésében, a békesség munkálásában. E bizottság rendszeresen hív meg alkalmaira elismert elő- adókat. Járt köztünk például Rostoványi Zsolt iszlámszakértő, Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő, a tavasz folyamán pedig Maróth Miklós egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia volt alelnöke. Ő a sokatmondó Iszlám és politikaelmélet, iszlám és demokrácia – a keresztény misszió lehetőségei címmel tartott előadást. A bizottság tagjai szeptemberben egyébként meglátogatták a Magyar Iszlám Közösséget, és tervezik, hogy jövőre egy professzornőt hívnának soraikból, aki bizonyára más aspektusát világítaná meg a muszlimok világának… 

– Önt egyházi berkekben „arabszakértőként” is számon tartják. Beszéli a nyelvet, hiszen gyermekkorában néhány évet Líbiában töltött, ahol édesanyja orvosként dolgozott. Később járt Marokkóban is, ösztöndíjas volt Tunéziában, Kuvaitban… Az arab világ egy részén most ismét „vallásháború” dúl. Van, ahol keresztényeket végeznek ki, hívő emberek százezrei kényszerültek otthonuk elhagyására,s várják a telet sátrakban, menekülttáborokban. Lesz-e közel-keleti testvéreinknek igazi karácsonyuk? 

– Lesz, hiszen az ünnep nem a külső körülményektől függ, hanem a szívben dől el. Természetesen nagyon nehéz karácsony ez most az ott élő testvéreinknek, de nincsenek magukra hagyva. A világ közvéleménye ráébredt helyzetükre, és tiltakozik az őket ért támadások miatt. Mi magunk is – a MEÖT tagegyházainak nevében és a római katolikus egyház főpásztorának aláírásával – nyilatkozatban ítéltük el az Irakban, Szíriában végtelen brutalitással elkövetett háborús bűnöket. Az Ökumenikus Segélyszervezet pedig kézzelfogható módon támogatja az Észak- Kurdisztánba menekülteket. Egy dolgot azonban szeretnék pontosítani, s ezt a nyilatkozatunkban is megfogalmaztuk: a szélsőséges „Iszlám Állam”(ISIS) terrorszervezet által elkövetett kegyetlenség nem csupán a keresztényeket, hanem a nem radikálisan gondolkodó muszlimokat is sújtja. A közelgő karácsonnyal kapcsolatban el kell, hogy mondjam: a közel-keleti emberekben különös büszkeség van. Bár tudomásul veszik, hogy Krisztus mindenkié, az egész világ Szabadítója, mégis, nem kis öntudattal hívják fel a figyelmet arra, hogy Jézus az ő földjükről származik, tehát abban a térségben, amelyet mi Szentföldnek nevezünk, történetesen ők vannak leginkább otthon… 

– Mi csupán elképzelni tudjuk, hogyan élhetik át karácsony ünnepét azok, akik muszlim közegben töltik mindennapjaikat. Főtitkár úr Líbiában azonban meg is tapasztalhatta, hogy milyen a „téli” ünnep a nyárra emlékeztető melegben. 

– Hát líbiai karácsonyaink kétségkívül hómentesek voltak. Ám nem Jézus-mentesek! Természetesen nem volt fenyőfánk, hanem egy kisebb pálmafát díszítettünk fel az ünnepre. Még szaloncukrunk is volt azonban, itthonról küldte a nagymamánk. Mivel a csomagot hajó hozta, két-három hónapig is utazott, mire hozzánk érkezett, bizony már meglehetősen megavasodott tartalommal. De mi ezzel nem törődtünk, mert az itthoni karácsonyok varázsát hozta el nekünk. A fa körül mondott imák, a hangzó énekek pedig erősítették bennünk, hogy bárhol járunk, szolgálunk, élünk a világban, Krisztus mindenütt közösségben van velünk. Ahogy a karácsonyi üzenet is szól: Immánuel – velünk az Isten.