Hatalmasat nőtt idén a legkisebb lányunk. Hol az ujja, hol a szára, hol a hossza lesz rövid a ruháinak. Amikor pontosan tudja, kinek szánta a kedvelt pulcsit, nadrágot, akkor csak belehajtogatja egy táskába, és átsuhan vele a kiválasztotthoz, beakasztja a kerítésen. Már megbeszéltük, hogy ha lehet, nem nekünk kell learatni a hála gyümölcseit. Ha nincs terve a kinőtt holmival, egy papírtasakba rakja, és egy segítő szervezethez juttatjuk el. Nemrég a hónaljában megbomlott kis pólót vette le csalódottan: már ez sem jó méretű.

Éppen betette a többi közé, amikor eszembe jutott, milyen érzés, amikor mi kapunk másoktól megunt vagy levetett ruhákat. Vannak köztük szépek, amelyeknek örülünk. És vannak minősíthetetlenek. Foltos, szakadt, ronggyá foszlott darabok. Amikor ezeket kézbe vesszük, szinte szégyelljük magunkat. Van benne valami megalázó, hogy ezt nekünk még elég jónak gondolták. Valóban több gyereket nevelünk nem túl magas fizetésből, de azért ezek a gyerekek is arra vágynak, hogy csinosak, tiszták, külsőre is kellemesek lehessenek.

Eszembe jut, hányszor varrtam már meg hittanórák szünetében kabátzsebet, felfeslett pulóverujjat, kiszakadt nadrágot. Persze vannak a „divatos” szakadások, de akadnak cikisek is. Nem nagy dolog rendbe hozni. Pár perc az egész, még egy kicsit beszélgethetünk is közben. A legmozgékonyabb gyerek is szívesen elüldögél annyi ideig. Olykor még olyasmiről is beszél egy-egy ilyen csak érte történő pár perc alatt, ami tényleg fontos, ami segít majd célzottan imádkozni érte. Igazán megéri.

Kiveszem hát a névtelen továbbadós tasakból azt a kis szakadással bedobott pólót, és megvarrom. Hadd legyen öröm, hadd legyen ajándék annak, aki rátalál majd. Ez is bizonyságtétel.

XXX

Folyamatosan érkeznek az adománykérő levelek. A kéregetők sem fogynak el egy-egy parókia ajtaja elől. Nem vagyok szakértő, mikor, kinek, mennyit, hogyan adjunk. A személyes kapcsolatokban jobban észreveszem, hol van feladatom. Egy-egy szervezetet is tudok jó szívvel támogatni, imádsággal és anyagilag egyaránt. De százfélére képtelen vagyok.

Van olyan közösség, amelynek a körlevelét már csak mély sóhaj után tudom elolvasni. Az ő missziói munkájukat történetesen ismerem. Egyszer csatlakozni szerettem volna hozzájuk, de az alkalom, amiért egy szombatot áldoztam fel, és messzire utaztam el, hogy részt vehessek rajta, nem győzött meg. A csoport tagjai közül sokan megkeseredtek, eladósodtak, szabadulni próbáltak, miközben a vezetők híztak-zsírosodtak, a szolgálatvállalkozás szépen eltartotta egész családjukat. Nagyon visszatetszőnek találtam ezt. Azóta sem tudom, hogyan tud fennmaradni egy ilyen megnyomorító közösség.

Sajnos az ellenkezője is „szembejött” már az évek során. A nagy munkák – toronyépítés, templomfelújítás, oltárképrestaurálás – közben már nem telik rá, hogy a lelkészt is kifizesse a gyülekezet. És nincs egyedül, legtöbbször családja is van. Ha egy anyának gond, hogy mit tegyen az asztalra az éhes gyerekek elé, mert nincs otthon semmi, az szégyen a közösségre nézve, akár egy gyönyörű, új épület árnyékában is. Elszorul a szívem, ha hasonlót látok. Ezek az esetek viszont nagyon ritkán lesznek láthatóvá. A rászoruló maga is röstelli, titkolja. Nagyon figyelnünk kell, mert az elszegényedésnek ez a fázisa még rejtőzködő. Ha sikerül ilyenkor segítenünk, megelőzhetünk sok későbbi keserűséget és elbizonytalanodást.

Mindkétféle elkacskaringózás komoly józanságot követel tőlünk, hogy felismerjük, mi a fontos, és mi nem az. Isten az emberi szívekben lakozik, azt akarja templomává tenni. Igen, kell az épület, a templom, de mindig több egy halom kőnél a közösség maga. És a közösség mi vagyunk. A lelkész családja is. A gyülekezeti tagok is. Ha Atyánkhoz hasonló irgalom lakik bennünk, nem hagyhatjuk, hogy szűkölködjön, nyomorogjon a testvérünk. Tegyük meg, ami rajtunk áll – a saját környezetünkben mindenképpen.

XXX

És mi a helyzet a távoliakkal? Sokféle külmissziót támogathat az ember. Imádság és józan megfontolás után egyet választottam rendszeresen támogatottnak. És persze figyelek, hogy ha valami jó célt stabil közösség támogat, azt én is segítsem, ha tehetem.

Karácsony előtt egy fiatal nő tábla csokikat gyűjtött kórházban lévő gyerekek számára. Nem nagyon értettem, mi a cél. A gyermekosztályon töltött heteim, amelyekre saját lurkóim jócskán adtak lehetőséget, engedtek belelátni az ottani helyzetbe. A kis betegek elég nagy hányada valamilyen emésztőszervi gonddal – kiszáradás veszélye miatt – fekszik benn. Őket nem nagyon kellene édességgel kísérteni a diéta ideje alatt. Mandulakivételek és vakbélműtétek után sem csokival szokás lábadozni. Az ilyen-olyan balesetek áldozatai töréseik és zúzódásaik között inkább figyelemre, törődésre, egy kis mesélésre, közös játékra, zenére mosolyodnak el, az feledteti velük fájdalmaikat és azt, hogy az otthonuktól távol kell lenniük. Ez esetben tehát nem hatott meg a hangzatos kampányszöveg.

Vannak hasonló – inkább egy-egy céget, közösséget reklámozó – pénzadománygyűjtések is. Fővárosunk utcáin többször futottam bele ilyesmibe. Éhező gyermekek támogatására kért tőlem adományt valaki. Erős kételyeim támadtak, nem abban segítek-e éppen, amit pár nappal később a rádióban hallhattam is: elhangzott, hogy az adott szervezet a kis létszámához mérten ilyen és ilyen összeget költött gyerekétkeztetésre. Visszás érzést keltett bennem: hiszen nem a szervezet költött a sajátjából, csak továbbította, amit összegyűjtött.

Az adakozásnak számomra fontos része, hogy nem az adakozóról, hanem a megvalósuló célról szól. Hogy az, aki ad, mindvégig tudja, hogy ő csak eszköz, vagy ha még pontosabban fogalmazunk, igazából csak szemtanú. Mert mindent Istentől kaptam, amim van, és csak abból juttattam vissza valamit, ami tulajdonképpen az övé volt eredetileg is.

XXX

Különös belegondolni abba is, hogy egy-egy hónap alatt mire mennyit szánunk a jövedelmünkből. Hány százalék megy el ételre-italra, mennyi rezsire, ruházatra, utazásra, mennyi luxusra, mennyi haszontalan dolgokra. Mert ilyen is van. Ahogy a gyerekeink nőnek, és tudatosul bennük sok minden, már nem igényelnek annyi figurás hegyezőt, világító tetejű ceruzát, szuperhősös kitűzőt, meglepetésfigurát a falatnyi csokihoz. Régebben nagyobb meccseket vívtam meg, hogy ezek számát józan határokon belül tartsam, de eljött az idő, amikor ez könnyebb.

No, és hogy folytassuk a sort, mennyit költök a gyülekezetem, közösségem fennmaradására? A zsidó nép tíz férfit már életképes közösségnek tartott, mivel ezek a tizedükből tisztességesen el tudták tartani akár a rabbit is. És persze az épületet. Hiszen egy gyülekezetnek is vannak kiadásai. Mi ma már világítunk, fűtünk, a helyet, ahol találkozni szoktunk, karban kell tartani, olykor felújítani, máskor csak gondját viselni. Takarítani, ablakot pucolni, füvet nyírni, fákat megmetszeni. És vannak olyan feladatok is, amelyeket nem tudunk magunk elvégezni, amelyekhez pénz szükséges.

Szép, hogy vannak pályázatok, időnként nagylelkű adományozók, esetleg külföldről érkező segélyek, de erre nem lehet alapozni. Ami fontos számunkra, arra időt, erőt és anyagiakat fordítunk. Így van ez egy családban, és – ha elismerjük, ha nem – így igaz egy közösségben is.

Amíg otthon egyedül én takarítottam, engem zavart a legjobban, ha valaki nem becsülte meg a tisztaságot, a rendet. Amióta a nagylányaim is bőven kiveszik a részüket ebből a munkából, nem kell külön figyelmeztetnem egyiket sem, hogy törölje meg a lábát, amikor kintről bejön. Miért magától értetődő hát a gyülekezeti házban a gondozott növény, az igényesen feldíszített oltár, a szép, friss virág, a mutatós gyertya? Vagy legyünk kicsit hétköznapibbak: miért van az, hogy alig vesszük észre, hogy tiszta az ablak, a mosdóban ott az előkészített törölköző, a vécépapír, a teremben meleg van? Pedig ezek nem égből pottyant, hanem bizony emberi kéz által létrehozott dolgok.

XXX

Az akadozás azonban szembetűnő. A gyülekezet körüli munkákat gyakran csak néhány idős ember „viszi a hátán”. Az adakozást sokszor csak egy kisebb csoport tartja fontosnak. Az egyházfenntartói járulék nevetségesen alacsony összegét sok ember csak a presbiterek többszöri látogatására „kegyeskedik” befizetni. Ha valami, hát ezek nem természetes dolgok.

Tudom, hogy kapni jó. Az ige mégis azt mondja, jobb adni, mint kapni (ApCsel 20,35). És ha belegondolunk, milyen érzés rászorulónak lenni, aki valóban függ mások jóindulatától, beláthatjuk, hogy inkább az adni képesek oldalán szeretnénk állni. Ha pedig ott állunk, akkor valószínűleg el kell gondolkodnunk, hogy rendben van-e, Isten szerinti-e a pénzbeosztásunk.

Nekem újra meg újra felül kell vizsgálnom életemnek ezt a területét (is). Ha akad még, akit rajtam kívül érint ez a kérdés, csatlakozhat hozzám. Legyen rá gondunk, hogy ne az akadozásra kelljen bennünket figyelmeztetni. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2020. május 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.