„És ha valaki nem tudja, miben higgyen…?” Az ehhez hasonló kérdésfeltevések egyértelművé tették, hogy sok dolgunk van a fiatalokkal a háromnapos konfirmandustáborban, ahol hét vecsési és hat péteri fiatal gyűlt össze, hogy intenzíven készüljenek a közelgő konfirmációra. A résztvevők előzetesen esszéket írtak és meginterjúvolták családtagjaikat, ezzel megalapozva az emberi kapcsolatokról, az úrvacsoravételről és az eljövendő időkről szóló beszélgetéseinket, amelyek nyílt, őszinte és bensőséges hangulatát a fent idézett kérdés híven tükrözi. A világból egy védett burokba érkeztek konfirmandusaink, ahol elmondhatták kétségeiket. Koncentráltan láttuk, hogy a gyerekeknek szükségük van arra, hogy a biztos alapról beszéljünk; hogy halljanak a jó házasságról, a megváltás erejéről, feltámadásunk reménységéről, a megbocsátás és az úrvacsoravétel mélységeiről és öröméről, arról, hogy ez az, ami „megőriz a keskeny úton”. Úgy gondolom, hogy nekünk, gyakorló evangélikusoknak nemcsak egy ilyen táborban, hanem mindig készen kell állnunk arra, hogy tanúságot tegyünk, hogy saját érzéseinkről beszéljünk a gyerekeknek, hiszen most, a semleges vélemények világában, kereső kamaszként könnyen eltévednek. De örültünk annak, hogy a tizennégy évesek boldogságukat családi körben látják megvalósíthatónak, és hogy szeretnének egy tartalmas közösséghez tartozni, ahol együtt olvassuk a Bibliát és együtt énekeljük, hogy „Mienk a menny örökre”.