A kölcsei evangélikus bál a harmadik egyházi mulatság volt ebben az évben ezen a kis településen – az elsőt a görögkatolikusok rendezték, a másodikat a reformátusok, a harmadikat a tótok (evangélikusok). A bál bevétele a korszerű fűtési rendszer kiépítését segítette. Így a templom örök élet vasárnapjára új padokat és fűtési rendszert kapott a gyülekezet nagy örömére.

Talán meglepő, de a bál az egyik legrégibb gyülekezetépítő lehetőség. „Első bálozóként” kerültem bele egy olyan jól összefogott, lelkes kis csapatba, amely évek óta szervezi az evangélikus bálokat. Jó volt átélnem a presbiterek és gyülekezeti tagok összefogását, az együtt tervezést, a bál előkészületi munkáit. A bál mintegy „csapatépítő tréningként” szolgált az evangélikusok számára. Együtt dolgoztak, egy cél érdekében, jó kedvvel, izgalommal.

Közel száz kölcsei – fiatal és idős – együtt várta a megnyitót.

Hagyományteremtő módon a bál az evangélikusok himnuszának éneklésével indult, melyet a gyülekezet lelkésze szaxofonon kísért.

A megnyitó programjai között szerepelt a gyermekek éneklése, illetve vetített képes bemutató a gyülekezet életéről.

A közös étkezés, a fehér asztal melletti beszélgetés szintén fontos eleme a közösségépítésnek. Ennél már csak egy dolog fontosabb a bálon: a közös tánc. Meglepetésemre az egyik presbiter odasúgta a fülembe: „Tisztelendő úr! Magának és a felségének kell megnyitnia tánccal a bált.” Nem esett nehezemre ez a feladat, bár erre gyakorlati képzést nem kaptam a teológián…

Egyedül táncoltunk a felségemmel, s vártuk, hogy mi fog történni. Néhány ütem után egyszer csak felálltak az evangélikus párok, családok, és már ropták is a táncot papjuk mellett. Mindenki táncolt, örült és vigadt. Nagy élmény volt ilyen közösségben együtt látni a gyülekezetet.

A bálra jótékonysági felajánlások érkeztek, melyek tombolán találtak gazdára. Az első díj egy szép bárány volt, piros szalaggal a nyakában. Benn állt a bál, kinn pedig az ártatlan bárány bégetett, várva a megértő, gondos gazdira, de nem tudta hangjával túlszárnyalni a mulatós zene és hegedűszó messzire hangzó muzsikáját.

Az éjféli étkezést követően – melyet itt, Szatmárban rostoknak neveznek – a tiszakóródi cigányprímás húzta a hallgatókat egymás után. Régi, elfeledett magyar nótákat, szerelmes dalokat énekeltek szívből Luther követői és családtagjaik. Az éneklésbe bizonyára a reformátorok is szívesen bekapcsolódtak volna, ha ma is élnének…

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak…, megvan az ideje a táncnak.” (Préd 3,1.4) A Prédikátor könyvéből vett idézet volt a mottója a kölcsei evangélikus bálnak. Eltelt az idő, a cigányprímás a vonóját leengedte, a zenészek hazamentek, a kultúrház elcsendesült. A falusi szívek azonban tovább énekeltek, vitték a jó hírt az összefogásról, az együttlét boldogságáról, öröméről.

A szerző a Kölcsei Evangélikus Egyházközség lelkésze.