„Ti nem mentek Kelet-Ukrajnába? – kérdezi régi ismerősöm, majd beleszürcsöl a mogyorós lattéba. – Na? Nem mentek? Most hallottam a rádióban, hogy valamelyik itteni szervezet épp a napokban visz valami segélyszállítmányt.”

Logikus kérdés. Végtére is magyarországi segélyszervezetek természeti katasztrófák által sújtott területektől háborús övezetekig, a világ több pontján igyekeznek segítséget nyújtani bajbajutottaknak.

„Hát vannak, akik járnak, szolgálnak kárpátaljai közösségekben.…” – válaszolom, és hozzáteszem: „de tudod, nekünk igazából itthon van egyelőre dolgunk. Nem is kevés.”

Húsz nap, kilencvenhárom vendég, tizenhat munkatárs és önkéntes. Három kiló cukor, százhúsz liter tea, tíz tálca sütemény. Huszonöt kiló kenyér, két kiló zsír. Emellett pedig több „megabájt” beszélgetés, amit agyunk, szívünk rögzített.

Pénteken, vállalt küldetését betöltve a Belvárosi Krízispont bezárt. Négy hétig tartó működése alatt az itt szolgálatban lévők és önkéntesek temérdek tapasztalattal lehettek gazdagabbak. Talán kezdjük jobban megérteni a társadalom peremén való lét sajátos rendszerét, talán saját életünkről is kicsit másképp gondolkodunk. Jobban megismertük képességeinket, lehetőségeinket és felismerhettük korlátainkat.

Itthon egyelőre van dolgunk. Kétség nem fér hozzá, kevésbé veszélyes, mint háborús övezetben szolgálni. Az Üllői út 24-ben szolgálókra és vendégeskedőkre nem lőttek. Utóbbiaknak nem kellett otthagyni házukat a front elől menekülve. Többségüknek már rég nincs háza. Ők nem rettegnek saját és szeretteik biztonságáért. Számukra a biztonság már egészen mást jelent. Sokuknak már szeretteik sincsenek. „Hozzátartozóik”, talán igen, csak ők már nem tartoznak hozzájuk.

Az elmúlt – szerencsére nem kibírhatatlanul hideg – egy hónapban volt egy fűtött helyiség, ahol – a VIII. kerület ökumenikus összefogásának köszönhetően is – tábori ágyakon már le tudtak dőlni, hogy az éjszakai vándorlást kipihenjék. Volt egy helyiség, ahová néha csak friss kenyérrel, sülthús-zsírral, vagy több tálca süteménnyel tértek be önkéntes segítők, így a forró tea mellé mindig haraphattak valamit. Volt egy hely, ahol néhány órára – akár csak egy rövid beszélgetés során – újra visszanyerhették emberi méltóságukat.

„Vendégeink” idetartoztak az Üllői út 24-be. Idetartoztak „törzsvendégeink”: az Üllői utat takarító két férfi, és Péter. Péter, aki egy hónapja optimistán mondta: „meg fog oldódni ez a helyzet”, és akinek hétfőtől valóban munkája, albérlete is lesz, a Belvárosi Krízispont pedig a legjobbkor támogatta őt a bajban. Az a két fiatal is, akiknek csak egy délután kellett behúzódniuk, lezuhanyozni és pihenni kicsit. Azok is idetartoztak, akik hetente néhányszor tértek csak be, némán ücsörögtek egy órát, hogy újra nyakukba vegyék a várost pár forintban reménykedve.

Vélhetően hiányozni fog nekik az a gondoskodás, melynek köszönhetően egy rövidke időre talán sikerült enyhíteni a számkivetettség érzésének görcsbe rántó szorítását.

Ők is hiányozni fognak nekünk.