„A gonosz kívánságokat semmi más sem oltja ki, egyedül az égi harmat és az isteni kegyelem zápora. A böjtölés, a munka és a virrasztás mind szükségesek, de önmagukban nem elegendők.” (Luther Márton)

A böjtre, a kísértések ellen való cselekedetekre legtöbbször úgy gondolunk, mintha azokat magunk irányítanánk. Természetesen kell hozzá az egyéni elhatározás, a döntés, hogy valamiért le akarunk mondani valamiről, de – mint ahogy Luther is mondja – ez önmagában kevés.

Bármennyire is szeretnénk, a kísértés nem bejelentésre, előre meghirdetett vagy általunk választható időpontban, hanem a lehető legváratlanabb módon és időben érkezik hozzánk, sőt az is előfordul, hogy szinte észrevétlenül lopódzik be az ember életébe. Valahogy úgy, ahogy Dietrich Bonhoeffer fogalmazza: „A kísértés hirtelen kapja el a kegyes embert... abban az órában, amikor a legkevésbé várja.”

Miatyánk-magyarázatában Luther Márton felteszi a kérdést, hogy miért engedi Isten, hogy az embereket megkísértse a bűn. A reformátor válasza felszabadító: „azért, hogy az ember megismerje önmagát és Istent.”

E kettős felismerés vezethet minket is oda, ahol valóban megnyugvásra találunk. A böjti időszak ugyanis olyan ismétlődő lehetőség, amikor nem csak önmagunkkal tudunk szembenézni, hanem tágabb perspektívából is megvizsgálhatjuk életünket. Nem a test sanyargatása, a szüntelen böjtölés, hanem a kegyelembe vetett imádságos hit az tehát, ami közelebb vihet minket ahhoz, amit Luther égi harmatnak nevez. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, amit mi tudunk tenni azért, hogy a felismerés megszülessen bennünk. Ehhez ismételten Dietrich Bonhoeffert idézzük: „Ne nyugodjunk bele abba, hogy a kísértésnek ki vagyunk szolgáltatva,... hanem meneküljünk az isteni szabadságba, ahol Isten az ördögöt a lába alá veti.”